„A történelem nem öncélú múltba nézés, hanem a jelent és a jövőt formáló erő. Ő nem mögöttünk van, hanem alattunk, mert rajta állunk. Ezért talajtalan és gyökértelen az a nemzet, amely hagyja feledtetni, aztán valóban elfelejti és megtagadja saját múltját.”

Magyar föld, magyar nép, magyar falu, magyar ház




Nemespátrói népdal

          Kisnemesek, a Szentegyházi-dűlőtől Góricán

          Patrián és Ó - Páthrón át Nemespátróig

 

A tudományosság és a teljesség igénye nélkül, de mégis szakszerűen, nem szenzációt, hanem igazságot keresve célom a magyar múlt egy epizódjának, Nemespátró történetének ősi rejtelmeit a jelenével összekötni. Igen, a rejtélyes múltját, hogy építeni tudjuk a jövőt, amely már évtizedek óta megállt a községünket ölelő dombok horizontján. Tovább célom felkelteni a történelmi érdeklődést és erősíteni a történelmi tudatot ebben a kis közösségben. Mindez olyan fontos eleme a magyarságtudatnak, mint az anyanyelvhez, vagy a népi kultúrához való kötődés.  Számomra a magyar és a világtörténelem az én falumban, Nemespátróban kezdődik. Ha nem tudjuk, honnan jöttünk?... akkor miként határozzuk meg a jövőnket?

Nemespátrói népdal

 

A táj és ember Somogyországban

 

Nemespátró község címere

Álló, háromszögű, hegyes talpú pajzs, amelyet alul szárukkal összefonódó, a pajzs két oldalán 11-11 levélből (zöld) álló tölgyág koszorúz. A pajzs fentről le 2/3-1/3 arányban osztott. A felső részben a pajzs piros mezejében két egymásnak szemben álló a "kezükkel" összefonódó, s ebben mindketten egy-egy kardot (ezüst) hegyével felfelé tartó oroszlán (arany) áll. A két kard közt egy hársfalevél, mely e délvidék jellemző növénye. Az oroszlánok lábaikkal a terület dombvidék jellegére utaló hármas halomra (zöld) támaszkodnak. A pajzs felett fecskefarok-végződésű, arany szalagon feketével nagybetűs NEMESPÁTRÓ felirat. E címer a két évszázados hiteles címerrel megegyezik.

A páncélos kar a kisnemesi falu, a nemesi katonai szolgálat egyik megkülönböztető szimbóluma, a búzakalász pedig táji, s egyben vallási jelkép. A település meghatározó színeit, színi jelképét a fontosabb címertartozékok színei adják, azokból vezethető le: ezek a zöld és az arany.

A kezében kardot tartó oroszlán több, de főleg székely nemesi falvak címerjelképe még. Ezzel találkozunk pl. Farkaslaka címerében.

Nemespátró őseinek áttekintő története az Árpád-kortól napjainkig

Merre mutat Nemespátró majd ezer éves történelme?  Nemespátró, egykoron még csak Patria – Patroh, Patruh – vagy nagyon régen Pata és a Szentegyházi-dűlő népe nagyon régóta jelen van az egykoron Belső-somogyi, de ma már a Dél – zalai - dombság színpadán.

A tatárjárás után említik először településként. Okmányokkal is bizonyítható története több mint 700 éves múltra tekint vissza. Egy 1298-ból származó oklevélben "Patria" néven jegyezték a somogyvári apátság egyik településeként. A ma is ott élők legtöbbjének ősei az utolsó Árpád-házi királytól, III. Andrástól nemességet kaptak. E kiváltságukat 1719. június 16-án kelt adománylevelével VI. Károly is megerősítette. A Bebők, Dömötörfy, Győrffy, Szakáll és Bolla ősi pátrói nemesi családok. A későbbiek a Bögri, a Fekete, a Daxner és a Szmodits családnevet viselők ősei.

A mai Nagykanizsa körzetében évezredek óta éltek emberek – ezt bizonyítja a nemespátrói dűlőben talált kőkori kőbalta is - de a település szorosabb értelemben vett történetéről csak a magyar honfoglalás utáni időktől beszélhetünk. Sajnos a településre vonatkozó írott forrás a 13. század közepe előttről nem található.

A klasszikus gondolat, hogy a „történelem mindennek a forrása” és benne az írott, tárgyi, hagyományok és nyelv kutatásai közül, ha hiányosan is, de mindegyik jelen van a falu életében. Kanizsa és vele Nemespátró a 13. századtól lényegesen korábban is létezett. A honfoglalók már lakott helyet találtak itt. Ezt a korai időszakot csak közvetett források segítségével ismerhetjük meg: az egykor itt élt emberek föld alá került tárgyi emlékeinek, a régészeti leleteknek a "megszólaltatásával", helynevekből levonható nyelvészeti következtetésekkel.

A kutatás jelenlegi állása szerint a későbbi Zala megye térségét – keleten Koppány birtokáig - Kál horkának (a harmadik legmagasabb törzsi méltóság), Bulcsu apjának a törzse birtokolta. A század végén Zalaváron már nem a horkák utódai, hanem Bátor Boleszló fia, Veszprém herceg volt az úr, akinek anyja az Árpád-házból származott. Az új birtokos is jelzi, hogy Istvánnak – a faluban az „öregek” által sokszor „véres kezű, behódolt hittérítőnek” korlátlan hatalma lett ezen a tájon is. Nagykanizsa térsége a 10. század végén - a politikai és hatalmi viszonyokat tekintve - meglehetősen kényes helyzetben lehetett. Egy szűk kis sáv volt, amely az országhatár és a "Somogyországot" birtokló nagyhatalmú Árpádfi herceg Koppány területe közé szorult. Somogy határa a Murától Mórichelyig a Kanizsa patak völgyében húzódott, majd a Bakónaki patakot követve fordult Sánc irányába. Nemespátró, Mórichely, Iharos – benne a ma már csak Pata, a Szentegyházi dűlőkkel és a Sági-erdővel – és Csurgó közötti övezetben fekszik.

Ahhoz, hogy a teljhatalmat István megszerezze, be kellett, hogy fejezze az apja által elkezdett nagy művet. A központosítást ugyanis Gézának azon a ponton nem sikerült végrehajtania, hogy nem tudta uralmát az ország egész területére kiterjeszteni, méghozzá oda, ahol Árpád-házi hercegek uralkodtak.

Koppány volt István uralmának legjelentősebb ellenfele. Valószínűleg a Tarhos ágból származó herceg Géza halálakor az Árpád ház legidősebb férfi tagja volt. A magyaroknál is gyakorlattá vált keleti öröklési rend alapján igényt támasztott a nagyfejedelmi címre és Géza özvegyének kezére. Ennek lényege egyrészről a "szeniorátusi" elv volt, mely szerint a patriarchális nagycsalád legidősebb, a vezetésre alkalmas tagjára, nem pedig apáról fiúra száll a hatalom, másrészről a keleten ezzel együtt járó "levirátus", amelynek értelmében a megözvegyült asszonyt elhalt férjének öccse, vagy soron következő unokaöccse örökli, akkor is, ha már van felesége. Ennek a szokásrendnek mondott ellent Géza törekvése, aki a kialakítandó feudális állam, és annak az országban gyors ütemben terjesztett ideológiai támasza a kereszténység megszilárdításának biztosítása érdekében a fiára hagyta a fejedelemséget. Koppány fellépése a kialakuló állam eddig lerakott alapjait veszélyeztette, annál is inkább, mert "Somogyország" ura pogány volt. Nem lehet ugyan kizárni és adatok is, valószínűsítik, hogy megkeresztelkedett, de életmódja, hatalmi ambícióit alátámasztó ideológiája egyértelműen bizonyítják, hogy későbbi életére ez nem volt hatással.

Történt, hogy 997-ben István megsemmisíti Koppány uralmát, ezzel térségünk felett szilárddá válik a központi hatalom. A kialakuló megyeszervezet első írásos emléke az 1002-es, a veszprémi püspökmegye tartozékait leíró oklevél. Ez felsorolja azokat a vármegyéket, amelyek Veszprémhez tartoztak, köztük Kolon civitast és a püspökségnek adta ennek kerületében Marcalfő falut. Kolont egyértelműen a későbbi Zala vármegyével azonosítja a történelemtudomány. Kolon kérdéséről azért érdemes némileg bővebben szólni, mivel a Nagykanizsa város körzetében helyezkedett el. Helye a források alapján pontosan meghatározható, Balatonmagyaród és Kiskomárom között állt egykoron. A probléma lényege az, hogy történészeink szerint Kolon volt a vármegye első székhelye és ez a funkció csak később tevődött át a közeli Zalavárra.

” Ha a honfoglalás kérdését régészeti megfigyelések alapján elemezzük, föltűnik, hogy az úgynevezett klasszikus honfoglalás kori leletek az ország keleti részén a legsűrűbbek, majd nyugat felé egyre ritkulnak, szinte elfogynak.  Például a dunántúli Baranya megyében honfoglaló magyar lelet nem is található. E jelenség egyik oka az lehet, hogy Árpád népe a Dunántúlon, illetve a Bécsi medencében egy megszállást nem igénylő, rokon népet talált.”

Az elmúlt évek kutatásai egyértelműen arra mutatnak, hogy 670-680 táján Kuvrát bolgár fejedelem egyik fia, Kuber, népével a Kárpát-medencébe költözött és az avar kagán alattvalója lett.  E népességet szaknyelven „griffes-indások”-nak nevezik. A csatlakozott népek a birodalmak peremterületein teljesítettek őrszolgálatot. Az avar kagánnak, mint tudjuk, a Duna-Tisza közén volt a székhelye. Az avar kaganátus 803. évi széthullása után a nyugatiak szomszédságában fölbukkannak az úgynevezett „ungarus”-ok, akik Kuber népének utódaival azonosíthatók. Mivel az avarok leverése után a Dunántúl frank provincia lett, nyilvánvaló, hogy az ott rekedt népességnek a frankok által exportált kereszténység elől kitérni nem lehetett.  De nem is kellett, mert a szlávok által állandóan zaklatott avar Tudun és népe Nagy Károlynál „keresett menedéket” és megkeresztelkedett.  Így tehát ésszerű annak a feltételezése, hogy a honfoglalás az ország nyugati területén egy bizonyos fokig katolizált népességet talált. Ha tehát Géza fejedelem a dunántúli Esztergomba tette át a székhelyét, ez azt jelentheti, hogy véres térítőmunkájában az itt élő keresztény avarokra támaszkodott.  Ezen a területen tudta kiépíteni az ősi hitet vallók ellen folytatott hadműveleteinek bázisát. 

Mindezt egészítsük ki azzal, hogy a késő avarkori leletek a Bécsi medencében is megtalálhatók. Vagyis addig terjedt ki az avar kaganátus nyugati határa. Géza fejedelem azon kívül, hogy az országba csődítette a népet elnyomó páncélos lovagokat, a másik súlyos hibát azzal követte el, hogy komoly békeszándékának bizonyítékául a Lajta-Morva vonalára vonta vissza a nyugati gyepűt.”

 

Kanizsa beépített területein a mai napig sem sikerült a régészeknek a korai város nyomaira bukkanniuk. A kanizsaiak által épített vár ásatása során sem találtak ebből a korai időszakból pár cserépnél többet. De még a mai kanizsai határba eső falvak közül sincs feltárva egy sem. A 13. századi várak a megye ezen részén meglehetősen egységes képet mutatnak. Általában fából épültek, mert építőkő itt nem állt rendelkezésre, a téglaégetés pedig körülményes művelet volt.

Kérdés, hogy abban a stratégiailag fontos térségben, ahol Kanizsa elhelyezkedik, miért nincsenek a honfoglalókra utaló leletek. A régészeti kutatás is megkésve indult Nagykanizsa környékén, magában a városban pedig csak a vár egy részének feltárására korlátozódott.  Valószínű, hogy ez csak az eddigi kutatás hiányosságából adódhat, mivel ennek a területnek fontos szerepe volt a magyar határvédelmi rendszerben, az ún. gyepűben, ahová Nemespátró ősei is tartozhattak. Ide köthetők azok a családnevek, amelyekkel Székelyföldön is találkozunk, mint Győrffy, Szakáll, Bolla és a Bebők, ill. Bebek, Bebeok. (Régi népszokásaik pedig nagyon hasonlítanak az erdélyi hagyományokhoz.)

A magyarok a szállásterületük peremén a külső támadók ellen határőrtelepeket hoztak létre, melyek a legfontosabb pontok közelében találhatók. Ez az őrvonal valamilyen természetes határ mellett alakult ki, ami lehetett nehezen járható hegyvidék, mocsaras folyó-, patakvölgy, sűrű erdőzóna. Az őrtelepek előtt széles, lakatlan vagy gyéren lakott terület húzódott, amely elválasztotta az országot a szomszédos népektől, ezt gyepűelvének nevezzük. Ennek a területét őseink saját birtokuknak tekintették. A természetes átjárók felhasználásával épültek ki a gyepűkapuk a ki- és befelé menő forgalom lebonyolítására.

 

A 9. század végén, amikor a magyarok Pannónia területét is „birtokba” vették a régió a keleti frank állam fennhatósága alatt állott. (A véleményem - és számos történész, kutató – szerint is, a Belső-somogyi és a mai Őrség, Göcsej területén ekkor már székely határőrök és családjaik voltak találhatók. Ők biztosították a teljes birtokba vételt, ami nem egy kalandozó hadművelet, hanem tudatosan kidolgozott stratégia volt) Az utolsó keleti frank király, aki ténylegesen uralkodott Pannónia felett Arnulf volt. A térség közigazgatásilag határgrófságokra oszlott. Annak a területnek, melyhez Kanizsa térsége tartozott, a székhelye Mosaburg volt, amely a Zala folyó szigetén a mai Zalavár mellett épült fel. A térség lakossága ekkor avar néptöredékekből, kisebb számban bajor telepesekből és elsősorban szláv etnikumú népességből állt össze. A szlávok jelenléte írásos adatokon túl, a mai napig is bizonyítható élő helynevek segítségével pl.: Letenye (- jelentése nyár -), Eszteregnye (vízfolyás, patak), Komár (szúnyog), Récse (olyan hely, ahol árok van). Nemespátró életében ez még vitatéma, hogy nevét egy Patruh nevű szláv, vagy egyéb származású őstől kaphatta.

Más településeken, mint Nemespátró, Mórichely, Miklósfa, Őrtilos, stb. katonaelemeket (várjobbágyokat), a később kialakuló kisnemesség őseit találjuk, de jelentős birtokteste van több honfoglaló ősöktől származó nemzetségnek is.

A Kanizsa patak széles mocsaras völgye mögött több olyan településnevet találunk, ami a gyepűőrökkel kapcsolatos. Eleink ugyanis előszeretettel telepítettek őrökül hozzájuk csatlakozott népelemeket, néptöredékeket. Ilyen török nyelvű őröket lehet sejteni a Besenyő, Ság és Berény nevek mögött és ebbe a sorba illeszkedik a Mura partján Őrtilos is. Már a legelső feljegyzésekből is kitűnik Ság említése, amelynek egy része az erdőségével együtt Nemespátró birtokait gyarapította. A 11. század végén, amikor Szent László és Könyves Kálmán hadjáratai Horvátországot biztosították a magyar királyok számára, a zalai gyepűvonal értelmét vesztette és megszűnt. A megye határai nyugatabbra és délebbre tolódtak.

 

Az „alapítók és a törökdúlást követő újjászervezők”

Honnan érkeztünk? Milyen küldetésünk van? Milyen erőnek köszönhető hogy Árpád - házi királyainktól a mai napig megőrizte (Patria, Patroh, Patruh, Pátró) Nemespátró az egyediségét?  

A bizonyítható nemespátrói családnevek alapján van-e kapocs Erdélyhez, Székelyföldhöz? A kisnemesi ranggal bíró Bebők, Dömtörffy, Győrffy, Szakáll, Bolla családok - régi magyar nevek - ősi település-alapítókként ismertek. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Bebők és a Győrffy nevekkel a székelyeknél is gyakorta találkozunk, akkor a régi leírások és gyűjtések alapján rokonságot találunk a hun-utód közösséggel. Különösen kiemelhetők a népszokások, lakodalmi szokások és ételek, amelyek szintén közeli rokonságot mutatnak az erdélyi hagyományokkal. Az „ősi” családokhoz jőve a Daxner, Fekete, Bögri és Smodits (Szmodics) családok a török idők zűrzavaraiban jeleskedtek és kaptak kiváltságot VI. Károly magyar királytól és német-római császártól.

A tölgyfaágak által ölelt címerpajzs hármas-dombja a rajta álló, szablyát tartó oroszlánokkal nem hétköznapi vitézségekről tanúskodik. A török-kor okozta pusztítás és dúlás megtizedelte a tárgyi bizonyítékokat, amelyek az Árpád-korig, 1296-ig nyúlnak vissza Ó - Pátró életében.  A falunak keletkezését és népének érdekes történetét még nem kevés homály takarja el a szemünk elől. Annyi azonban bizonyos, hogy a település nagyon régi. Egy Mátyás király korabeli térképen már feltüntették Patruh néven. A falutól nyugatra fekvő Góricai - dombon a szántó emberek ekéje gyakran fordít ki tégla- és cserépdarabokat a földből. Honnan származnak mindezek? A nép száján élő hagyomány és legendák azt hirdetik, hogy az említett dombon állt Ó - Pátró az egykori templommal, harangokkal és házaival együtt. Mindezt a török pusztította el – lőtte szét ágyúival - és települt aztán a kitartó falu népe a szemközti dombvonulatra, ahol egykoron istállóik, barmaik, legelőik és pincéik voltak. A török hódoltságot megelőzően már nagy múlttal rendelkezett a község. (Kanizsa környékét nem érintették az 1526-os év eseményei. A veszedelem azonban nem váratott sokat magára. 1532-ben Szulejmán szultán új utat választott Bécs elleni hadjárata számára. Hatalmas seregével a Duna mellett vonult fel, ami, ha hosszabb is volt, de a korszak rossz útviszonyai között egy óriási előnnyel bírt: lehetővé tette a felszerelés vízi úton való szállítását. A nehéz ágyuk és társzekerek mozgatása esős időben rendkívüli erőfeszítéseket követelt. Szulejmán ekkor mégis lemondott erről az előnyről és miután Eszéknél átkelt a Dráván, észak-nyugatra fordult, követve a folyó völgyét egészen Kanizsáig, ahol a Kanizsa-Vasvári útra, észak felé fordult. Hadműveletével letarolta és elűzte, vagy részben kiirtotta, ill. szolgájává tette a Kanizsa környéki falvak lakóit. A német és török fosztogatásokat követően 1568 tavaszán Kanizsa királyi végvár lett. Thury Györgyöt, a kiváló hadvezéri képességekkel megáldott katonát kinevezik Kanizsa kapitányává. Ezzel a vár történetében új fejezet kezdődött. A Hont megyéből származó nemesi család sarja, akinek már apja, Gábor is kitűnik a török elleni harcokban. Nagybátyja, Márton is katona, két testvére várkapitányként tette ismertté a nevét. Hiába hozott azonban Thury György tevékenysége részsikereket, a magyar királyságot hatalmas veszteség érte. A szultáni sereg bevette a Zrínyi Miklós által hősiesen védett Szigetvárt, ezzel az egész Balaton alatti terület elveszett. Háborús világ volt ekkor, amely sok községet elsöpört a föld színéről és ez az időszak Nemespátrót is nagyon megviselte. A töröknek kedvezett a szerencse. Az 1600-ik esztendőben Nagykanizsa fölött is török félhold ragyogott és a környező települések lakói keservesen viselték a török járom súlyát. A nemespátróiak mind a mai napig emlegetik – ha a török idők szóba kerülnek – hogy őseik szántani jártak Kanizsa alá, sőt a saját szántóföldjük egy részét is a hódító földesurak számára szántották. Hozzá a gabonájukat és a borukat újra meg újra megdézsmálta a török. (Tanúvallomás alapján 1742-ből)

A királyi adománylevél is ezt tanúsította, amely által lakói megszerezték és bírták Pátrót. Azt is tudjuk, hogy Fekete Lőrincz gróf Zrínyi idejében a hosszas táborozásért és vitézségéért a „felséges német-római császártól” arany láncot kapott, amit nyakában hozott haza falujába. A kitüntetésével nyert nemességet addig élvezhette, míg Kanizsa alatt a török fegyvere által életét nem vesztette. Mindezt egy 1724. szeptember 17- ről fennmaradt tanúvallomás bizonyítja.

A hódítók nem mutatták meg a hitük értékét, nem maradtak könyörületesek, mint Szaladin Jeruzsálem bevételekor. Valószínű, hogy ebben a veszedelmes időben semmisült meg, veszítették el, vagy rejtették el a Bebők, Dömötörfy, Győrffy, Szakáll és Bolla családok a régi nemesi levelüket is. Ám Nemespátró lakóinak volt ereje talpra állni. Vele nemcsak nemességét erősítette meg, hanem a hitében erős közösség új otthont is képes volt építeni. Nem veszítette el ősi kötődését hagyományaihoz, hanem képes volt azokat a XXI. századba is „átmenteni”. Ilyen tettekre csak hitében és akaratában erős nép, ill. közösség képes.

Amikor ütött a szabadulásnak az órája a török kénytelen volt egymás után feladni várait. Budavára 1686-os felszabadulását követően Nagykanizsa és vidéke is felszabadulnak a török uralom alól 1690-ben. A gyászos időknek nyomorúságát átélt Nemespátró is kezd fellélegezni. A kisnemesei pedig mozgolódnak, hogy az elveszett nemesi levelüket megújíttassák.

A Somogy vármegyei fő, és köznemesek gyülekezetétől beszerzik 1715-ben, ill. 1717-ben a szükséges bizonyítványokat, amelyek igazolják, hogy a fenti családok régi nemesek és Nemespátrónak emberemlékezet óta birtokosai.

A megújítást maga VI. Károly magyar király és III. Károlyként Német Római Császár látta el kézjegyével.
 

A nemesi levél Mesterházy Sándor ágostai hitvallású evangélikus lelkész szabad fordításában:

„Mi, hatodik Károly, Isten kegyelméből római császár, örökös Uralkodó, Német,- Spanyol,- Magyar,- Cseh,- Dalmát,- Horvát és Tótországnak stb. királyai: Ausztria Főherczege, Burgundia, Brabantia, Styria, Carinthia, Carniolia, Luxemburg, Wirthemberga és Theak, Felső, - és Also – Silesia Herczege, Svevia, Marchia, Morvaország Fejedelme, Habspurg, Tyrol, Ferretia, Kíburg és Goritia Grófja, stb. Emlékezetnek okáért adjuk – kellőképpen megerősítve – tudtára mindenkinek, akiket illet: Hogy mi – némely híveinknek hűségük állhatatosságának és komolyságának, valamint alattvalói ragaszkodásunknak méltatása végett Felségünkhöz felterjesztett alázatos kérelme folytán, nevezetesen: Dömötörffy Márton,.János és másik János, Gergely és György, Győrffy György, Balázs és Mihály, Bebők Mihály és másik Mihály, Szakáll Márton és István, mégis Bolla István, a Somogy vármegyei Pátró birtoklásában mondott, a nemesek nemzettségéből és közönségéből való kiváló híveinknek, - akik előbb említett Szent Magyar Királyi koronánknak és hajdan Felséges Római Császár és Magyar Király Elődeinknek, azután pedig saját Felségünknek is a helyeknek és időknek változása, nem különben az események veszedelmessége között is, hűségesen és tántoríthatatlanul szolgáltak és engedelmeskedtek és akikről meg vagyunk győződve, hogy a jövőben is hűség és bátorság hasonló buzgóságát tanúsítani és bizonyítani soha meg nem szűnnek, - kérelme folytán, a fent említett Somogy vármegyében lévő Pátró teljes és sérthetetlen birtokát, melynek valóságos és háborítatlan használatában és folytonos bírásában őseik és elődeik ember emlékezet óta voltak és jelenleg ők maguk is valósággal és háborítatlanul vannak és erre vonatkozólag kielégítő kiváltság – és adomány – leveleik is voltak, amelyeket azonban az előző időknek jogsértései és veszedelmei folytán elvesztettek, amint ezeket hiteles bizonyítványokkal be is igazolták, tehát teljes és minden királyi jogunkat, ha valamint a nevezett Pátró tulajdonában bármiképpen bírnánk, vagy pedig egy és más, bármi okból, úton-módon és értelmezésnél fogva Felségünkhöz tartoznék, azt minden hozzá kötött haszonnal és mindenféle járulékokkal együtt, földekkel, t.i. szántóföldekkel, mívelés alatt állókkal és nem míveltekkel, mezőkkel, rétekkel, legelőkkel, mezőségekkel, kaszálókkal, szénáskertekkel, erdőkkel, erdőségekkel, hegyekkel, halmokkal, völgyekkel,,… mészárszékekkel, szőlőhegyekkel, szőlőskertekkel, előhegyekkel, vizekkel, folyókkal, halastavakkal, halászattal, a halaknak elzárásával és a vizeknek lefolyásával, malmokkal és ezeknek helyeivel, általában mindennemű hasznot és ezek járulékait csorbítatlanul, bármi néven neveztessenek, melyeket saját helyes méréseik és régi határaik alatt ezen Pátró- birtokot jogosan és régtől fogva megilletik és hozzá tartoznak, a már megnevezett, következő birtokosoknak, név szerint: Dömötörffy Mártonnak,.Jánosnak és másik Jánosnak, Gergelynek és Györgynek, Győrffy Györgynek, Balázsnak és Mihálynak, Bebők Mihálynak és másik Mihálynak, Szakáll Mártonnak és Istvánnak, mégis Bolla Istvánnak, maguknak és örököseiknek és minden utódaiknak ezen új adomány levelünkkel adtuk, ajándékoztuk és adományoztuk: sőt adjuk, ajándékozzuk és adományozzuk örökös joggal és visszavonhatatlanul, hogy azt együttesen bírják, birtokolják és használják: más, különösen az Isten gyülekezeti jogának megsértése nélkül. – Ezen híveinknek adjuk emez igazoló-levelünket, ezt saját pecsétünkkel,, melyet mint Magyar Király használni szoktunk megerősítvén. – Melyeket mi kiváltságlevél formájában újra kiállítani készek lévén, midőn ezek nekünk részletesen bejelentve lettenek. – Kelt Luxemburg várunkban az Úrnak Ezerhétszáztizenkilencedik évében Június hava 16-ik napján. Római uralkodásunk VIII.-ik, spanyolországi uralkodásunk XVI. Magyar, cseh és a többi országi uralkodásunk IX.-ik évében. Károly s.k. Gróf Illésházi Miklós s.k. Sigray József s.k.”

A nemespátróiak a királyi levéllel a kezükben igyekeztek a község határait kijavítani, mert a török szülte világban gyakoriak voltak a határsértések. Sajnos az erkölcsök elvadulása folytán sokan nem azt tartották, hogy „a másénak ne bántsd a neve” hanem, örültek, ha a szomszéd község földjéből kikanyaríthattak egyet és marháik közül párat elhajthattak. A kisnemesek sokszor keveredtek határvillongási perekbe. Sok vaskos füzet van a levéltárakban, amelyek a perekről szóló jegyzőkönyveket tartalmazzák.

A kisnemesek tevékenyen részt vettek a megyei életben is. Azon családok is, akik később lettek birtokosok és amelyekről a nemesi levél nem tesz említést, a nemességük elismeréséért folyamodtak a vármegyéhez. A megye a Bögri család nemességét 1719 évtől, a Fekete családét 1723-ról, a Daxner családét 1665-ről igazolta. Az 1843 évi nemesi összeírásban megtaláljuk a Smodits (Szmodics) család nevét is. A Dr. Andorka Elek főügyész adatai alapján Pátrónak, mint nemesi községnek a szervezetét az 1774 évi helytartó tanácshoz felterjesztették. A levéltári adatok tanúsítják az egykori hírneves alispán Madarász László jóindulatát is a falu lakói felé, amikor tanácsért, oltalomért gyakran fordultak a vármegye vezetőihez. Ami kiemelkedő történt a faluban az azt követő időszakokban, az összeforr a település továbbiakban feldolgozott egyháztörténetével.

A község lakói a török hódoltság megszűntekor nagyon kevesen lehettek. Mindezt érzékelhetjük a nemesi levélből, ahol, csak 13 családfő került megemlítésre. Ám egy évszázad elmúltával szépen megszaporodtak – a Bolla család kihalása dacára. Az 1814-es évben a lakosok száma már 557 volt. Vallásukra tekintettel: 531 lakos evangélikus, 12 református, 14 római katolikus. Az 1890-es népszámlálás adatai szerint 826 lakója van a falunak: 410 férfi és 416 nő. Vallásik szerint: 663 evangélikus, 148 római katolikus (köztük már 56 cigány), és végül 15 zsidó. Az 1990-es adatok alapján a falu lélekszáma 845 fő, akik közül 711 evangélikus, 123 római katolikus, és 11 fő zsidó.

A falu lakóinak népviselete mindig magyaros volt, jóllehet a török időszakban és azt követően is sok idegen, főleg vend elem telepedett meg. A megművelt területek nagysága 2130 k. holdat tett ki a falu határain belül.

Ősi alapítólevelek, viaszpecsétes adományozó írások, törvénykönyvek, krónikák elvékonyult pergamenjein hitelesek a középkor adatai, de a hagyományokban és legendákban hitelesebb a falu középkori élete. Ha jól megfigyeljük, akkor ilyen hagyományok és legendák száguldanak el mellettünk a falu poros útjainak zörgő szekerek verte gomolygó porfelhőiben.

A 20. század

A trianoni döntés valóban a keresztre feszítés misztériumjátéka volt (Kocsis István). Ezt élték át Nemespátró lakói többször a 20. században. Nemcsak 1920-ban, hanem az ötvenes évek keresztre – Rákosi vörös csillagra - feszítését is megtapasztalták.

Az I. Világháborút követően, a Történelmi Magyarországot ért sérelmek miatt pár személy pl. Bebők Ambrus is részt vett a Stromfeld Aurél által irányított Felvidéki Hadműveletekben. Sajnos a kevés sikerrel járó próbálkozások nem hozták meg az azonnali várva várt eredményeket. Őneki is menekülnie kellett.                   
A századorvossal egy lovon voltak kénytelenek Mónosbél és Bélapátfalva felé menekülni az állítólag árulás miatt betörni képes csehszlovák golyózáporok közepette.

Az I. és a II. Világháború közötti időszakban a nagy nemzetközi gazdasági válságok ellenére a kisnemesi falu képes volt gyarapodni. A családok szorgalmas munkával és házasságpolitikával megerősödtek. A II. Világháború alatt a német csapatok hoztak létre egy bázist a faluban és a környező dombokon. Tovább voltak ott, mint a később megérkező orosz és bolgár „felszabadítók”. A németek adományozó és kulturált viselkedése mind a mai napig él a helybéliek emlékezetében. Sérelem és gyalázat nem ért senkit. Ellentétben a bolgárok és oroszok életet ontottak ki, zabráltak és csak a falubeliek lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy a már szekéren vitt Szomjas Károly lelkészt „kiszabadították”.

A II. Világháborúban sokan vesztek oda, de a befejezését követően voltak akik, csonttá soványodva, de hazatértek falujukba.

Félőlényként a falu lakói nem egyszer elszenvedték a különböző diktatúrák erőszakát. Félszívek dobogásával adóztak a beszolgáltatásokkal Rákosinak. Sajnos néhány, a faluban nem őshonos családból származó személy besúgóként sok kellemetlen órát szerzett a falu lakóinak. Csak a nemzet teljes kitartásának köszönhető, hogy nem halt éhen az ország lakossága egy része. A szándék megvolt, ha kellett erőszakkal fosztották meg a szorgos gazdákat a földjeiktől és állataiktól – elvétellel, vagy mérgezéssel. A nemesi előnevet is elvették, mondván nem illik bele a kommunista világképbe a falu lakóival együtt.

A kitelepítések, kuláküldözések éveiben többen megjárták a Golgotát. A tsz agitálások során családok tömegeit kényszerítették aláírásra és beszolgáltatásra. Aki ennek nem tett eleget, azt üldözték, családjaikat verték, zaklatták. (Kárpótlást és felülvizsgálatot zavarában mind a mai napig nem szavazott meg egyik rendszerváltás utáni kormányunk sem, de az agitátorok, Dobrán és Rodek nevei Rákosi mellé belevésődtek a falut gyalázók névsorába). Csak a hatvanas években javult a helyzet és indult a falu lassú fejlődésnek. Ekkor került sor a legtöbb régi épület lebontására, tűntek el a zsuppfedeles házak és épültek helyettük a jellegtelen, de nagyobb kényelmet nyújtó kockaházak. A mindennapi megélhetés mellett a biztos anyagi kiegészítést pedig az ősfás, erdei környezetben a fenyőfatermesztés hozta meg a falu lakói számára.

 

Köszönhetően a hagyományőrző szándéknak és a kor öregjeinek, fiataljainak a nemespátrói népdalkórus még a hetvenes évek végén is sikerrel járta Zala és Somogy megyét a különböző fellépéseivel.

A történelem mindennek forrása és ez érvényes most is. Nemespátró írott, tárgyi, hagyományőrző és nyelvi formái szigetként élnek ma már Zala megyében az 1954 évi átcsatolásnak köszönhetően. Az a többségében evangélikus hitű gyülekezet őrzi, amely szintén kis magként maradt fönn az őt körülölelő katolikus vallást követők gyűrűjében.

A kilencvenes évek elején már látszott, hogy a rendszerváltásnak nevezett hatalomátvétel csak neoliberális hatalomátmentés volt. Nemcsak a gazdaság és a politika terén, hanem az oktatásban és a tudományos életben is. Sokakban fogalmazódott meg ekkor a gondolat, hogy nem elég magyarnak lenni, azért felelősséggel tenni is kell. Szerencsére határon innen és túl - az emigrációban élő magyarok számára is - egyre fontosabbá vált a múltunk hagyományainak a hamisítatlan megismerése. Ennek beteljesedésével viszont megtörténik majd az igazi rendszerváltás.  Évtizedek múltával hazánk újra utat mutathatott volna Európának, de a forradalmi rendszerváltás elmaradt.  

Az Európai Unió legtöbb országában nem hátrány, ha valaki kistelepülésen lakik.  A Kárpát-medence magyarjainak esélyegyenlőséget csak ígértek, de betartásához nem adottak a feltételek.  A vidékre az Unió csak ott tekint, ahol ingatlanspekuláció van kilátásban és lehetőleg a külföldiek – vagy azok megbízottjai - kezére játszhassa.  Közben megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a falvak népességmegtartó ereje állandóan gyengül.  Liberális közgazdászok szerint: a falu középkori hagyomány, miért kéne fönntartani?  Így indult el Nemespátróban is a felszámolás még a 70-es években az iskola, a tsz fölszámolásával.  Aminek oka a csökkenő születések száma, ill. a városba és más községekbe való település. Azt követően a rendszerváltás után még tartotta magát a falu, de mára már körjegyzőségben éli életét. A falusi munkanélküliség elhatalmasodása szintén hatással van a mindennapokra. A szándék sokáig megvolt, hogy a vidéket és vele az országot tönkre kellett tenni, hogy idegenek fölvásárolhassák.

Az arculatváltás nem jött létre, csak neoliberális maszkot kapott. A tudati megújuláshoz pedig húsz esztendőre és majd egy új generációra volt szükség.  Ma a többség nem hisz a régi elitnek, akik kizárólag a külföldieket, a pártjukat és a saját érdekeiket képviselik. Nagyon sokan vagyunk aki, a mindennapi életüket a múlt értékeivel, a hagyományok megtartásával és továbbvitelével kapcsolják össze. Ehhez hosszú éveken át önépítésre és összefogásra volt és lesz szükség.

 

A ragadványnevek a kisnemesi családnevekben

Bebők Ferenc (Dávid Samu), Bebők József (Dávid), Bebők József (Dávid Samu), Daxner József (Nagy), Dömötörfy Ferenc (Balog), Dömötörfy József (Bariska), Győrffy Ferenc (Gergely), Győrffy István (Gergely), Győrffy János (Gergely), Györffy János (Peti), Győrffy József (Gergely), Pápai Mihály (Hegedüs), Szakáll János (Nagy), Szakáll József (Gergely), Szakáll Sámuel (Miklós), Szmodics János (Bernát), Dömötörfy János (Balog), Győrffy Ferenc (Csonka), Bebők Ambrus (Dávid), Bebők Ilona (Ambrusilonka).

 

A kisnemesi község zárt közösségén belül létrejött házasságok miatt a számtalan azonos családnevű és keresztnevű személy miatt kialakult, hogy az ősök, elődök, nagyszülők család, -vagy keresztnevét kapták a falu lakóitól. Így különböztették meg egymást még a szűkebb családi vérvonalon belül is. Aki pedig csak „úgy” odakerült, az ő számára is világossá vált egy idő után, hogy ki-kicsoda. Egyedisége annyira meglepő volt a néprajzosok számára, hogy a népdalkincs mellett számos gyűjtés született a részükről szorgalmi munkaként. A falu lakói mind a mai napig élnek ezekkel a ragadványnevekkel. Csak így tudják megkülönböztetni az adott személyeket életükben és holtukban is.

 

A nemespátrói kisnemesek az Evangélikus Egyház útján

Az 1514-es országgyűlés más okok miatt is nevezetessé vált. Világosan látszott, hogy nem csak a nemesek, és parasztok között van gyűlölet, hanem a kisnemesek és a gyakran egész országrészeket uraló bárók sem értenek egyet. Nagy Lajos 1351. évi törvénye, mely minden nemest egyformának tekintett, régen a múlté volt. Így változott meg az egyházi lét és élet is a 16. században.

Nagykanizsa evangélikus egyháztörténeti jelentősége a reformáció koráig nyúlik vissza. Területe ugyanis a 16. sz. első felében házasság révén a Nádasdyak birtoka lett. Nádasdy Tamásnak a felesége pedig Kanizsai Orsolya volt, akinek neve a kanizsai birtokból származtatható. A buzgó nádor család - akinek többek között Sylvester János "Uy Testamentum Magiar newen" című könyvének kinyomtatása (1541) is köszönhető - oltalma alatt szilárdult meg a reformáció ezen a véghelyen is, hű támogatókra találva a kanizsai várnagyokban és tiszttartókban. Kanizsa első ismert evangélikus lelkésze Szeremlyéni Mihály volt (1544?-1551), aki a környékbeli falvakban – Nemespátró, Surd, Liszó, Porrog, Porrogszentkirály, stb. - is hirdette a reformáció tanait. 1574-ben Hosius Jakab, majd 1580-ban Hohenberg Farkas volt a kanizsai evangélikusok papja. A 16. században több evangélikus lelkész is lehetett Kanizsán, de név szerint nem ismertek. 1600-ban a török foglalta el a várost, de a 90 éves megszállás és hadakozás idején is volt evangélikus gyülekezet a városban és a kanizsai vilajethez tartozó településeken. A török ugyanis nem adott tápot a vallási ellentétek szításához. A török kiűzése utáni időben az ellenreformáció nyíltan folyt Kanizsán is. Valószínű, hogy akkor is éltek ott evangélikusok, de már nem volt szervezett evangélikus vallásgyakorlat.

Nemespátró a XVII. Században még csak Surdnak lehetett filiája, mert Musay püspök 1661. nem említi az anyagyülekezetek között. A község régi temploma a sághi puszta határában a "szentegyházi dűlő" tetején állott, ahol ma is vannak tégladarab romjai. A "régi evangelica-lutherános templom", melyre a hívek a XVIII. században emlékeznek, Bebők Pál fundusán volt s valószínűleg még a török hódoltság idején épült. 1681. után talpakra épített fatemploma volt Nemespátrónak, amelybe Gyékényesről, Porrogszentkirályról, Liszóból, Bükkösdről és Surdról is jártak még r. kath. hivek is. Egy ideig ugyanis külön lelkésze is volt Pátrónak. Perlaky János (talán a surdi Perlaky György fia) ugyanis itt 1703. szept. 1. írta és mondta el egyik prédikációját, mely nyomtatásban is megjelent a Perlakyak fentebbi prédikáció-gyűjteményében. Szentháromság után való 13. vasárnapra írta ezt és szól benne: "de summa legis et Samaritano". Híveit a beszédben boldogoknak mondja azokkal szemben, akiknek nincsen lelkipásztoruk. Boros István lelkész 1804. évi feljegyzése szerint Verbói, Filo és Rozár voltak Nemespátrón 1731 előtt lelkészek. Filót Iharosberénybe hívták meg, Rozárt pedig Porrogszentkirályba, ahol ez utolsó lelkész volt a József-féle türelmi rendelet előtt. (Verbói Mátyás 1646. szemerei lelkész volt. Rossiár Dániel 1695. jánosházai, Rossiár Sámuel pedig 1706. gelsei tanító volt. Lehet, hogy a kettő egy személy.) Az 1781. évi tanúvallomás szerint az 1731. előtt Nemespátrón működött és lakott lelkészek közül kettő halt meg ebben a községben.

A városiasodás következményeként kerültek újra Kanizsára az evangélikusok, akik kezdetben a nemespátrói, surdi és az iharosberényi, majd - 1825-től - a szepetneki gyülekezet lelkészének szolgálatait vették igénybe.

A gyülekezet ez alatt tovább épült lelkiekben és gyarapodott, lélekszámban és anyagiakban is. 1910-ben nőegylet alakult. Lélekszámuk 1910-ben 690 volt. Ebből az anyagyülekezetben 589, a hozzá tartozó 7 szórványtelepülésen 101 evangélikus élt. A fiatal egyházközség lélekszáma az "ősi” Nemespátró lélekszámához állt legközelebb. Az evangélikus templom egy magas dombon épült 1868-ban, előtte gyönyörű hársfák állnak, melyeket a Millennium alkalmával ültettek 1896-ban.

A múlt őrzi a jövőt, a jelen csak átmenet közte, aminek a megértéséhez egy nép hagyományőrző kultúrája hozzásegít. Az egykori kisnemesek és parasztgazdák többel járultak hozzá a falu fejlődéséhez a mindennapi imájukkal, mint ma a júdáspénzen meggazdagodott újbirtokosok a teljes vagyonukkal.              Istennel szemben senki sem lehet fösvény.

 

A településrendszer

A falu utcaképe, település szerkezete pontosan összeillik pl. Göcsej, Őrség, vagy Székelyföld ősi falvaival. Jóllehet a távolság közel 700 km! A falu tájolása kelt-nyugati, vagyis az udvarok keltre és délre tekintenek. A házak „hátai észak felé. Sőt ha Ó-Pátrót nézzük, akkor a teljes a falu „arccal” keletre tekintett.

A két fő ér, a Rigóc patak – amely itt ered – és a Górica patak mentén települt.

A Nap reggeltől estig áldja a házat, a gazdasági épületeket. A szőlőhegyek – dombok – épületei is „keletelnek”. A „soláris” nép mivoltára és ősi letelepedésére ez is bizonyíték a teljes magyarságon belül.

 

Az „utcarendszerek” és a házak tájolása

A falu az ősmagyar, klasszikus formát követi a település rendszerében, amelyek funkcióikban kiegészítik egymást. A belső részét sűrűn egymás mellett álló házak alkották. Itt lakott a család: az asszonyok – fehérnép – a gyerekek és az öregek. A települést gyűrűszerűen övezték a szálláskertek, ólaskertek a szérűkkel, az istállókkal és a pajtákkal. Minden lakrészhez tartozott akkora kert, amely a jószágot, a takarmányt és a szérűt befogadta. Ez utóbbi a férfinép tanyázó-és lakhelye is volt egyben. (Ismert, hogy az Alföldi régiókban az ólaskertek „kiköltöztek” a határba és lett belőlük tanya, miközben az ólaskertekben lakóházak épültek.) Ezt a sajátosságot Ó és Nemespátró esetében is megfigyelhetjük csak a szálláskertekre vonatkozóan. Ugyanis a Górica és a Szentegyházi-dűlő régen lakott szálláskertjei „elnéptelenedtek” csak a férfiak lakták. A XX. század elejére ez is megszűnt és hetente váltották egymást a férfiak – talán, hogy mindenki minél több időt tölthessen asszonyával vagy az őrző-védő állapotra nem volt már annyira szükség? Inkább ez utóbbi adhat okot a változásra. Ez a lakóforma a félnomád életmódra emlékeztet bennünket és visszavisz elődeink ősi település módjához. Az ősi hagyományok továbbvitele bizonyíték arra, hogy ők is a kertes településhez kapcsolódó gazdasági rendszert követték. Ha már pedig ez így van, akkor eleink nem lehettek állandóan vándorló „gyűjtögetésből, vagy/sőt rablásból” élő népek! Főleg nem a falu őslakosai, akiket az Árpád, - Hunyadi Mátyás kori, aztán a Habsburg iratok is előkelően, kiváltságok között említenek.

„Elveszett hat ökröm cidrusfa jerdőbe
Elvásott a csizmám a sok keresésbe.
Ne keresd ökrödet mert be vagyon hajtval

Gyulai vásáron szól a csengő rajta.

Ismerem csengődet volt is a kezembe
Gyulai vásáron vettem az ökrömre.
Öt forint az ára babám adta rája
Aranyos betűvel volt neve rávágval.

Horváth Pálné Dömötörfy Örzse/ Gyűjtő Seemayer Vilmos

 

A szálláskertek lakóinak élete

A nők a hétköznapokkal is a lakóházhoz kötődtek. Ott főztek, mostak, sütöttek. Ott szülték és nevelték a kisgyerekeket. Ott fontak, szőttek, varrtak. A szálláskertbe akkor mentek ki, ha ott különleges, nekik való munkát kellett elvégezniük. A fiúgyermekek anyjuk felügyelete alatt, a lakóház portáján nevelkedtek. Amint eljutottak abba a korba, amikor már némi hasznukat lehetett venni az állatok körül és a termelőmunkában, idejük többségét a szálláskertben töltötték. A lányok a lakóház portáján nőttek eladósorba. A szálláskertben alig fordultak meg.

A lakóház telke és a hozzá tartozó szálláskert között általában nem volt nagy távolság. Előfordult, hogy csak 100–200 méterre feküdtek egymástól, de akadtak a lakóháztól 1-2 kilométerre fekvő szálláskertek is. A távolság függött a település nagyságától és a szálláskertek elhelyezkedésétől. A szálláskertek a férfiak társas életének fontos színterei voltak. A szálláskertekben éjszakázó férfiak az állatok ellátása után, főleg téli estéken, összegyűltek egy-egy tüzelős istállóban. Ültek és feküdtek a tűz körül. Ha volt, pálinkát és bort iszogattak. Pipáztak, adomáztak, történeteket, vadász és „rapsickalandokat” meséltek. Hosszú órákon át töltötték együtt az időt.

A szálláskertes településosztottság megszűnése a végeredményt tekintve minden időszakban alapvetően kétféle módon történhetett. Egyik esetben a terjeszkedő lakótelepülés ráhúzódott a szálláskertek övezetére, csoportjára.

A szálláskertekben lakóházak épültek és az egykori gazdasági udvarok ugyanolyan összetett funkciójú lakótelkekké váltak, mint amilyenekké a hajdani lakótelepülés telkei is átalakultak. Tehát a funkciót tekintve elmosódott a különbség a település két része között. Esetleg építészeti, „utcakép-formálási” különbség árulkodott a múltról. A másik esetben a gazdasági épületeket tulajdonosaik elvitték a szálláskertekből lakótelkeikre vagy máshová, és az üres szálláskerteket veteményeskertként, gyümölcsöskertként, kaszálóként vagy szőlőként használták tovább.

A szálláskerteket körülölelték a borospincék és az előttük álló présházak. Sok esetben elkülönültek a lakótelkektől és a nagyobb szőlőterületektől. Magánbirtoklású kis parcellákon sorakoztak a pinceépítésre alkalmas domboldalakon. A pincesorok falu közelében húzódtak, annak keleti és nyugati dombvonulata mentén, mintegy szinte „védelmet” nyújtva a lakóknak. Előfordult azonban, hogy 1- 3 kilométerre is eltávolodtak a lakótelepüléstől és csak mára alkotnak összefüggő képet a faluval.

A pince és a présház telke, valamint a falubeli lakótelek összetartoztak, egységet alkottak. Esetenként az egységbe, mint pl. a Górica-dűlőben és Rigócon  szálláskert is tartozhatott. A lakótelkektől elkülönült, csoportot alkotó pincék és présházak elsődleges rendeltetése az volt, hogy bennük bort készítsenek és tároljanak. Emellett azonban más feladatokat is elláthattak. Átvettek olyan funkciókat, vonásokat, amelyek másutt a szálláskereteket jellemezték. Esetenként más mezőgazdasági terményeket, pl. krumplit, gyümölcsöt is tároltak bennük. Helyet adtak a gazdasági eszközöknek. Mintegy „támaszpontjai” lett a határbeli földművelésnek. Munkába menet és jövet útba ejtették őket, főleg a férfiak. Innen indultak a határba, ide is érkeztek vissza este. Nagy szerepük volt a férfiak társas életében. Nemespátró életében szinte „keletelő” tartozéktelepülésként említhetjük.

Sajnos részletes falufeltárás a fentiekre vonatkozóan nem történt. Az elmúlt század időszakában Seemayer Vilmosnak, Vargyas Lajosnak, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak köszönhetően csak néprajzi/zenei kutatás történt. Emberöltők tűntek tova, de a régészeti és a településtörténeti feltárásokkal adósok maradtak. Ez a jelen vagy a jövő nemzedékének a feladata lesz, mert Nemespátró 1296. évi első oklevélben szereplő említésétől a falunak feltételezhetően ősibb múltja van.  Az ólaskertes falvak középkori eredeztetése sem lenne helytálló, mert a falu ilyen rendszere nem is hasonlatosságot, hanem azonosságot mutat Erdély ősmagyar településeivel.

 

A további néprajzi, levéltári és idővel régészeti kutatások tárhatják fel az igazi eredetét és adhatnak magyarázatot, hogy miként népesedett be, ill. élte életét az Őrség szeres falvai és Koppány somogyi birtokai között.

„Mëgérött a kökén,
Mëgérött a kökén.
Të vagy a kutya, nëm én.
Szömödrű látom én,
A szádrú látom én,
Të vagy a kutya, nëm én!”

Nemespátrói népdal Szakáll Józsefné Győrfy Kata előadásában,

Seemayer Vilmos gyűjtése által.

 

"Mit jelent a népdal az emberiségnek, a nemzeteknek? Azt a művészetet, amelyet emberek sokasága közösen teremtett meg; tehát a közösségi művészetet... Az a lényeg benne, hogy sok ember együttes alkotása, nem egy magányosé, nem egyé. Ezért vannak szűk határai, de azokon belül nagy mélységei. S ezért van felismerhető hangja, akármelyik nép akármelyik stílusáról van szó... Ezért jelent külön színt, ami akkor is érték lesz, amikor már a múlté lesz az az életforma, amely létrehozta..."

Ezek a mondatok Vargyas Lajos "A magyarság népzenéje" című könyvéből valók, amely Bartók Béla "A magyar népdal" és Kodály Zoltán "A magyar népzene" című könyve után a harmadik nagyszabású, zenei néphagyományunkat összefoglaló munka.

 

Nemesi közbirtokosság

A nemesi falvakban a földbirtokosok közbirtokosságban éltek egymással. Ezek gazdasági és hasznosítási szervezetként összefogták a több nemes érdekkörébe tartozó osztatlan ingatlanok közös használatát. A nemesi belsőség és tartozékai sohasem váltak a közbirtokosság részévé, de a nemesi közbirtokosság szervezte és szabályozta többek között a közös tulajdonban lévő erdők használatát. Az egykori nemesi közbirtokossági erdőket a 19. század végére felparcellázták, s ezeket az erdőrészeket a tulajdonosok öröklés és vásárlás révén gyarapították. A nemesi közbirtokosság erdeinek a felosztása után azokat hadak, ill. nagycsaládok szerint mérték ki, és a nagycsaládok szétválását követően apróbb parcellákra, nyilasokra osztották. A magánerdők tulajdonosok szerint határjelekkel voltak egymástól elválasztva. Az egyes birtokosok erdejét határdombok és határfák választották el egymástól. A parcella négy sarkán határdomb volt, beleállított karóval. Az ilyen földkupacot zsombiknak is hívták. A parcella végén lévő karóra írták a terület számát. Ezen kívül a határvonalon egymástól látótávolságra mindkét oldalon megfaragott határfák is voltak. Ezeket a határjeleket 5–6 évenként megújították, s azokat egyik erdőtulajdonos sem vághatta ki. Az 1879. évi erdőtörvény a magánerdő-birtokosoknak engedélyezte, hogy bármikor kivághassák erdejüket. Az 1930-as évektől azonban már engedélyt kellett kérni a fakitermeléshez. Az erdész az erdő állapotától függően adott engedélyt évente bizonyos mennyiségű fa kivágására. A paraszti tulajdonosok vigyáztak az erdejükre, komoly értéknek, biztonsági tartaléknak tekintették. Csak akkor adtak el tarvágásra 1–2 holdnyi területet, ha anyagilag megszorultak. Saját tüzelőjüket a tisztítás során a satnyább, fejlődésben visszamaradt fák kivágásával szerezték be. A nagyobb területű magánerdők 1948-ban kerültek állami tulajdonba, a kisebb birtokokat pedig az 1960-as évek elején a termelőszövetkezetek vették használatba. Az 1990 utáni időszakban rászabadult a tsz-hez közel álló erdőharácsolók tömege az erdőkre. Mára, 2010-re, a jelen állapotokig, a falu ősi tulajdonosai a központosított termelőszövetkezet segítségével még lehetőségeiket is elveszítették, hogy erdeiket visszakapják. Ősi kézből kommunista közbenjárással és sorozatos termelőszövetkezeti átalakításokkal az erdőket először letarolták. A nyereség magánkézbe került. Újratelepítés nem történt. Maradt a felnövő, vadsarjadás és az emberi keserűség.

 

A nemzet legnagyobb részének elnyomott állapota s a vele járó gazdasági és erkölcsi bajok magyarázzák meg az ország sorsának is további alakulását.

A nemzet testének félkeze, az a kéz, mely dolgozni volt hivatva, meg levén bénítva, béna maradt az a kéz is, amely egykoron a kardot forgatta.

„A mi tyúkunk megbolondult,
A fazékba beleugrott.
Tyutyurám, putyurám,
Te leszel a vacsorám.”

Dömötörfy Józsefné Bebők Erzsébet/ Gyűjtő Olsvai

 

Kódolt népművészeti világunk

A település két legfontosabb tényezője a föld és az ember. Így a településtani problémák megoldása az emberföldrajz köréhez kötődik. A vizsgálatában a néprajznak is jelentős szerep jut. A szájhagyományban élő legenda találkozását a meghatározott fizikai emlékekkel is meg lehet figyelni.

Feltételezhető, hogy jelen esetben is magányos közösségből nőtt ki a csoportos, vagy faluszerű telep. Ez lehetett a szlovén, karantán törzsek elleni határőrizettel megbízott családi közösség, vagy népcsoport. Ha a falu és a környező települések lakónak neveit nézzük, úgy szembe ötlő pl. a Szmodics, Dervalics, stb. nevek előfordulása, amelyek szláv, ill. szlávos, ill. vend eredetre utalnak.

Az egykoron Belső-Somogyhoz tartozó régióba Koppány halálát követően Árpádházi-királyainknak köszönhetően számos déli és nyugati jövevény nép –hospes - jött hazánkba.

Nemespátró esetében a Patruh ősi eredet származhatott Petru, Peteru, stb, nevű birtokostól vagy családtól. De származhat a faluhoz kapcsolódó Pata nevű dűlőből is, ahol szintén fellelhető volt az ólaskertekből néhány. Mivel a csoportos település természetesebb, mint a magányos, így Nemespátró esetében is helytálló, hogy a családok egy település név alatt egyesültek szervezett falusi közösséggé. Mikor ment ez végbe? Nem tudni. A törökdúlás számos nyomot semmisített meg és a már említett régészeti vagy részletesebb levéltári kutatás adhat bizonyítékokat.

A török hódítástól mentes európai országokban jobban kimutathatóak a természetes településfejlődések, mint hazánkban. Ez a kor rányomta a bélyegét Nemespátróra is. De a település formájába és lakóinak ősi szokásaiba nem engedett beleszólni. Ki élte volna túl ezt a kort, ha nem a magyarság a küldetéstudatával együtt.

 

A piarista tanárok által Nagykanizsán létrehozott szerény néprajzi gyűjtemény a háborús években elpusztult. Az államosítás után kinevezett első igazgató Szentmihályi Imre néprajzos volt, de alig kezdte meg munkáját, Zalaegerszegre helyezték. Az őt 1950-ben néprajzosként is követő Kerecsényi Edit gyűjtőkörzetéhez akkor a kanizsai, letenyei, 1962-ig pedig még a csurgói járás tartozott. E 12 év alatt az alábbi településeken lelkes honismereti kutatók segítségével, a néprajz szinte minden területére kiterjedő sokrétű felderítő munka folyt, így: Nemespátró, Kiskomárom, Galambok, valamint Csurgó és környékük népviseletéről, fehérhímzéséről, gazdálkodásáról, a muramenti horvát falvak néprajzi sajátosságairól, az erdőben különösen gazdag települések gyűjtögető, vadfogó gazdálkodásáról, a legjelentősebb kismesterségekről (főképp a fazekasságról).

 

Ősi magyar motívumok a nemespátrói szőtteseken

1. Nemespátró lányai, menyecskéi, asszonyai kincseket érő szőttesekre, párnákra, terítőkre mentették ősi hagyományaikat és bennük a szűkülő hazát.

2. A szőtteseken a napmotívum, az életfa, a madár és csillag ábrázolás megjelenítései figyelhetők meg. Igaz a sugarak időnként virágokat is mutathatnak, de a virág olykor maga a Nap.

3. Lakodalmi borosüveg-fogókendő részlete

(Nemespátró, Somogy m., 20. sz. első fele)

4. Szőttes törülköző részlete

(Nemespátró, Somogy m., 1890)

A székely „párhuzam”, és a nemespátrói formai hasonlóság is további összehasonlításokat igényel. Valamint az életfához kötődően meglepő mintha a lyukas törzsű fa jelenne meg, ha nagyobb szőtteseket tanulmányozunk. Ez szintén még további kutatást és összevetést igényel.) A falu művészetében, a természet közelségében élők között a Nap ábrázolása nem kopott meg a teljes évezred alatt sem. Mint a szőttesekből is látható időnként virágábrázolásba megy át,...mintegy talán rejtve a fényszimbolika iránti ősi vonzódást? Mindezen vonzódást nem csak szőttesekben, hanem a Mestergerendára felírt szövegekből is megérthetjük: „Ahová elér a Nap sugara, ott nincsen szükség orvosra”

Egyik legjellegzetesebb motívum az „életfa”. Az életfa ábrázolások valamilyen formában megjelennek minden magyar hagyományos kultúrkör tárgyain. A mestergerendába faragva, a mángorlók hátoldalán, a szerelmi jegyajándékokon és a tulipános, hozományos ládák oldalán is. Olyan virágfák ezek, melyek botanikailag nem értelmezhetők, hanem a kultúra rendszerében megfejthető kozmikus genezisek. Bennük van a születés az elmúlás és az ebből való újraszületés jelképe. A mag melyből kinő a fa, mely egyszerre bimbózik, virágzik és terem. Megteremve a magot, melyből az egész kinő. 

Bebők Ambrusné a maga készítette szőttessel 98. életévében, 2008-ban.

Hadd idézzem Erdélyi Zsuzsanna archaikus imák gyűjtéséből származó Búcsúszentlászlón fellelt imát:

 

"Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ megváltóját.”

 

„ A látható szőttes ábrázolásokon az közös, hogy mindegyik fa lyukas és mindegyik fa ábrázolása rokonítható a székely rovásjelekkel. Azt a felismerésünket bizonyítja ez a képsorozat is, hogy a székely rovásjelek kőkori eredetű ősvallási jelképekből származnak.”

A faábrázolások jeleinek megértése során az a legfontosabb, hogy a fa a Tejútat jelképezi; valamint hogy a fa-szimbólum további elemi jelekből áll. Ilyen elemi jel például a fa törzsén lévő lyuk (mert a Tejút is "lyukas"); valamint a kettős kereszt is (mert az a Tejútat a napfordulók idején keresztező két nappálya jelzése). Ezeket a jelzéseket szerepeltetni kellett a fán, hogy az kifejezhesse az ősvallási mondanivalót. S a székely rovásírás jelei ezekből és a hasonló ősvallási jelképekből alakultak ki.

A fatörzs közepén lévő lyuk rajza esetenként a székely "ly" (lyuk) jellel, máskor az "us" (ős) jellel azonosítható; mert a Tejút hasadékában karácsonykor kelő napisten az ősvallás szerint a királyi dinasztia és a magyarság ősapja. Az "us" jel belsejében gyakran látható függőleges vonal a székely "sz" (szár) jele. A szár szóból származik az Úr szavunk, Istenünk egyik (az ősvallásból örökölt) jelzője. A kettős kereszt a székely "gy" (Egy) jele, amely az Istenünk másik jelzőjét jelöli.

A hasonló párhuzamok sora miatt nyilvánvaló, hogy a székely írás Eurázsia és Amerika legkorábbi ismert jelrendszerének közvetlen leszármazottja. Az indián párhuzamok alapján feltehető, hogy ez a jelrendszer (írás) legalább 12 000 éves, de esetleg 30-40 000 éves is lehet - attól függően, hogy az indiánok mikor mentek át Szibériából Amerikába. Mivel az akrofónia tanúsága szerint ezeket a jeleket a magyar nyelv számára találták ki, aligha vonhatunk le belőle más következtetést, mint hogy a kőkor első ismert kultúrája rejtőzik a Kárpát-medencében.

Somogyban, így Nemespátróban is viszonylag korán elterjedt pamut szőttesek mellett fennmaradt a len- és kendervászon paraszti szövése is. Előszeretettel szőttek, akárcsak Kalotaszegen elegyes, pamut- és kender- vagy pamut- és lenvásznakat is. A szőttesek mintáira nagy hatással voltak a takácsmesterek, akik Somogyban is működtek. Nemespátróra a kisméretű, hosszúkás abroszok a jellemzők, hasonló, de négyzetes kosárruhákba kötik a terhet, amit a fejen hordanak batyuban vagy kerek kosárban. Az ünneplő példányokat keskenyebb vagy szélesebb csíkokba rendezett piros mintázással díszítik. Hasonlóan a baranyai szőttesekhez, itt is széles fehér hézagok váltják a piros sávokat, eltérően a sárközi szőttesektől, ahol alig van hézag az egymást követő szőttes csíkok között.

A nemespátrói szőttesekre jellemzőek, a Zalában az Őrséghez hasonlóan, az igen gazdagon díszített széles, hosszúkendők. Ezeknek szinte mindegyike arról tanúskodik, hogy a kendőt egészében tervezték meg, s annak közepét hangsúlyozták egy széles csíkkal. A többi csík ettől a középsőtől két oldalra szimmetrikusan van elhelyezve olymódon, hogy a középső melletti kettő egyenlő szélességű a középpel, a többiek a kendő végei felé egyre keskenyebbek. A minták igen sokfélék, az egyszerű mértani elemektől a bonyolult virágábrázolásig. A kivitelezésnél arra törekednek, hogy a szőttes csík egyébként éles széleit hullámvonallal vagy szerényebb kísérő elemekkel lágyítsák. Ugyanezt a célt szolgálhatják a helyenként a sávok közé iktatott, egy irányba fordított madár- vagy nyúlsorok is. Ezekre a nagy kendőkre igen jellemző a kenderfonálból sodort, gondosan megmunkált hosszú rojtozás. Sok szőttes pusztult el a II. világháború harcai alatt, és a község időszakos kiköltöztetésének idején is.  

 

A fehérhímzés

Néprajzi gyűjtemény 

A piarista tanárok által létrehozott szerény néprajzi gyűjtemény a háborús években elpusztult. Az államosítás után kinevezett első igazgató Szentmihályi Imre néprajzos volt, de alig kezdte meg munkáját, Zalaegerszegre helyezték. Az őt 1950-ben néprajzosként is követő Kerecsényi Edit gyűjtőkörzetéhez akkor a kanizsai, letenyei, 1962-ig pedig még a csurgói járás tartozott. E 12 év alatt az alábbi településeken lelkes honismereti kutatók segítségével, a néprajz szinte minden területére kiterjedő sokrétű felderítő munka folyt. Így Kiskomárom- Galambok, valamint Nemespátró- Csurgó és környékük népviseletéről, fehérhímzéséről, gazdálkodásáról, a muramenti horvát falvak néprajzi sajátosságairól, az erdőben különösen gazdag települések gyűjtögető – vadfogó gazdálkodásáról és a legjelentősebb kismesterségekről (főképp a fazekasságról és takácsmesterségről)

A jelenleg 14.906 db-os gyűjtemény a néprajztudomány csaknem teljes területét felöleli. Leggazdagabb a viseleti, a szőttes, a kismesterségek és a népszokások gyűjteménye, de a hajdani hatalmas uradalmak pásztorainak hagyatékából is szebbnél-szebb karcolt, vésett, spanyolozott díszű darabokat őriz.

Fehérhímzés, Bebők Ambrusné, Nemespátró

A tulipános díszítő sajátosság a nemespátrói szőtteseken és faragáson

3. Köztudomású, hogy a tulipán az egész Kárpát-medence összes magyar települési táján díszítő motívumként jelenik meg a szőtteseken és a fafaragásokon. Szinten minden népnek és ehhez kapcsolódóan a földrajzi tájnak is megvan egy-egy jellemző növénye. Nemespátró esetében is az őshonos tulipán az, amely mennyiségével, képzeletet felkeltő alakjával és színével magára vonta az érzési és élményi kifejezésre vágyó elődeink figyelmét. Lovas népünk figyelmét így vonta magára a puszta vad tulipánja, ami megőrződött a népies ábrázolásokban. A magyar nép évezredeket töltött a vadtulipán előfordulási tájain.  (A Kárpát-medencében négy faj él vadon, közülük legismertebb a bánsági flóratartományban a Kazán-szorosban és a Vaskapu-szorosban élő, 40–50 cm magas, áprilisban nyíló magyar tulipán (sárga tulipán, Tulipa hungarica Borbás). Kr.u. 1000 körül már írásos feljegyzések említik.   
   
   Borotválkozós tükör fedőlapja 1844. Nemespátró, Néprajzi Múzeum, Budapest

 

A nemespátrói „ugrósok” néptánc és népdalkincs

Az ősi vármegyével azonos földrajzi és történeti nagytáj több, egymástól többé-kevésbé eltérő arculatú kistájat foglal magában. A Balaton felé eső északi részt Külső-, a Drávától északra elterülő délit Belső-Somogynak szokás nevezni. A kettőt a Kapos folyó vidéke, a Vízmente választja el egymástól. Fonyódtól nyugatra a Balaton egykori, később elmocsarasodott öble valamikor Somogyvárig nyúlott. Ez a Nagyberek. Népművészetükről híres falvai délszláv eredetűek (Buzsák, Táska, Tótszentpál), kivéve néhány, a törököt túlélt magyar családot. Kaposvár és Szigetvár között emelkedik a ma már részben Baranya megyéhez tartozó Zselic erdős dombvidéke, amely egykor híres pásztorvilágnak adott otthont.

A Dráva mentén horvát falvak helyezkednek el (Lakócsa). A Rinyamente gazdag folklórú községei szintén horvát eredetűek, de mára elmagyarosodtak (Babócsa). Csököny vidéke méltán híres régies népviseletéről (fehérgyász, hímzett bőrruhák). Gazdag a Koppánymente népművészete is (Karád, Törökkoppány).

Somogy a honfoglalás után a fejedelmi nemzetség egyes tagjainak önálló birtoka volt Somogyvár központtal (Koppány vagy Kupa vezér). A középkori, aprófalvas településrendszer a török háborúk idején erősen pusztult, a lakosság ennek ellenére folyamatosnak tekinthető, a falvak nagyrészt a környékről települtek újra. Így számos archaikus kultúrelem maradt fent szinte napjainkig.

Itt találhatók a legrégiesebb ugrós és körtáncok, néhány máshol már eltűnt hangszer (hosszi furugla). Nagy múltra mutat népdalkincse lsd. a bevezetőben, (dunántúli terc) és népköltészete (balladák). Hiába volt a Habsburg időszak – Monarchia – tiltott néptánc időszaka, amit Isten belénk kódolt, az Nemespátróban is megőrződött.

 

Amivel még közelebb jutunk Nemespátró lakóinak ősi eredetéhez és hagyományaihoz

• genetikai rokonsági kutatása az Őrségben, Belső-Somogyban és Székelyföldön

• nyelvi-, és családfakutatás

• néphagyományok és népművészeti összehasonlítások

A tudománynak az elmúlt több mint kétszáz esztendejében elért valódi értékei miatt időszerű, hogy helyreállítsuk az egységet a történettudományunk és a valóság között. Ehhez részleteiben szükséges feldolgozni és alkalmazni a magyarság Kárpát-medencében betöltött szerepét és folytonosságát.

Dömötrfy Józsefné Szmodics Borbála Barinka és vendége, ill. Bebők Ilona (archív)