A példakép ereje

Buzánszky Jenő, 
a mester, az örök értékmérő

Elengedni valakit, aki mindannyiunk szívéhez közel áll, nagyon nehéz.
Elengedni azt, akit tehetsége, tisztessége, közvetlensége miatt egy ország tisztel,
akire, mint példaképre tekintünk, – szinte lehetetlen…

Egy japán nagyúr útra kelt egyszer kíséretével, s mivel veszélyes terepen haladtak át, a teaszertartásokat végző öreg szolgáját beöltöztette szamurájnak. De amikor megérkeztek egy valódi szamuráj párbajra hívta a szerencsétlen teamestert, aki azonnal megértette, hogy eljött a halála pillanata. Ha fölfedi valódi kilétét, akkor azért ölik meg, mert nem szamurájként jogtalanul öltött szamuráj viseletet magára. Ha pedig kiáll a párbajra, akkor azért kell meghalnia, mert bizony alulmarad. Elment hát egy mesterhez, hogy tanítsa meg neki a kardvívás kezdő alapállását, mert eldöntötte: ha már párbajoznia kell, tisztességesen akar meghalni. Megtanulta, majd alaposan begyakorolta a kezdőállást, s amikor elérkezett a párbaj ideje, fogta a kardját, és az előírásokat szigorúan betartva odalépett kihívója elé. De amikor az igazi szamuráj meglátta a halálra készülő öreg szolgát, a lába elé borult, s arra kérte, hogy hadd lehessen a tanítványa, mert soha nem látott még olyan tökéletes alapállást, mint akkor. Pedig a szolga nem csinált semmi különöset, csak a lehető legtökéletesebben igyekezett elvégezni a feladatát. Példaképpé vált.

A példaképeink közül már mindannyian veszítettünk el valakit. Őket, a hozzánk legközelebb állókat mélyen a szívünk mélyén őrizzük. Közöttük lehetnek a nagyszüleink, szüleink és tanáraink, akik köznapian csak emberek, de a jellem kiválóságai közé tartoznak.  Vannak, akik bennük a csodát keresik – sokan főleg, utólag - a számukra meghatározó egyéniségekben, de akik a szerencsésebbek, ők mindezt átélhetik a mindennapjaikban. Tehát nem a csodát, hanem a hiteles példaképek jelentőségét kell megélni, és becsben tartani, mert az élet egésze nem másolható.

Történetünk rég kezdődött. De talán akkor érte el baráti mélységét Buzánszky Jenővel, amikor Kárpátaljára látogattunk. Sokan nem tudták, és ma sem tudják, hogy az „első nemzetközi mérkőzését” lengyel földön, pontosabban talán a senki földjén játszotta. Apjával utazott oda vonattal a második világháború idején, amikor a maroknyi – de értékes – föld az anyaországhoz visszakerült. A Vereckei-hágó alatti kis faluba csöppentek, már a kijelölt határon túlra, de azzal senki sem törődött, mert nyitott volt a magyar lengyel határ a menekültek miatt. A faluszéli pályán mérkőzés zajlott, ahol megálltak élvezni a helyi fiatalok játékát. Az ifjabb Buzánszky néhányszor feltűnően jól rúgta vissza a játéktéren kívülre került labdát, amikor behívták játszani. Az eredmény, több gólos győzelem a csapatnak, amelyikben ő játszott, és ennek örömére a levegőbe dobálták, majd köszöntek el tőlük. Mi 2007 borongós októberében a pálya helyét csak megbecsülni tudtuk, de akkor, ott labda nélkül is pótolhatatlan élmény maradt. Igaz, kaszáló lett belőle és Ukrajna, mindannyiunk és az ott élő Molnár László barátom szomorúságára is. Így értékeltük ki élete legelső nemzetközi meccsét is nemcsak a hágó tövében, hanem számtalanszor az előadásai, és a határon túli magyarok körében. Számára nem futó hír, hanem elevenbe vágó fontosságú kérdés volt, ha az anyaországtól elszakadt honfitársai kerültek szóba. A megbecsülésen és szereteten – ill. a jó társasághoz tartozó fehérboros fröccsön - kívül Jenő bácsinak már nem voltak nagy elvárásai az élettől. (Elve volt, a vöröset nem szerette!) A nagyságok között talán ő lehetett a legszerényebb, és nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az utóbbi esztendőkben a legnépszerűbb.

Így jutottunk el 2011 nyarán Tusnádfürdőre Pásztor Zoltán, az akkori Magyra Rádió munkatársának, ill. barátunknak a társaságában. Onnét már csak egy ugrás volt Csángóföld. Igaz, hogy milyen rejtelmesen hangzik maga a szó, hogy csángó! Nagy kíváncsisággal érkeztünk meg Lujzikalagorba, és később Magyarfaluba. Jenő bácsi egyszer csak halkan megjegyezte: - A világvége is közelebb van. Igen, lehet, de mert becsben tartotta őket, 85 évesen fáradtságot sem ismerve olyan határokat lépett át, és abba az irányba, ami számára is példaértékű maradt. (nekünk pedig követendő!) Az ott élők akkor maradtak magyar nyelvűek és kötődésűek, amikorra már egy idegen nyelvű tenger terítette be őket. Mindenütt labdákat, könyveket, játékokat kaptak ajándékba elsősorban a gyerekek. Jenő bácsi örömmel és fáradhatatlanul írta alá a ma már relikviának számító könyveket és labdákat Magyarfaluban, ahol újra elcsodálkozott. Ugyanis Magyarországról is – néha biciklivel - érkező önkéntes tanárok foglalkoznak a gyerekekkel egész nyáron, hogy a szülők dolgozni tudjanak. Az anyanyelvileg nem mindig tökéletes válaszoknak is örültünk, sőt Buzánszky a maga stílusában a foci népszerűsítése mellett táncolt is a nebulókkal. Amikor a tízóraira került sor, röstelltük magunkat, mert tudatlanok lévén, csak a magunkkal hozott csokikat tudtuk felajánlani. A tanítónő örömmel számolta a csokik kockáit, amit mi nem értettünk. Hármunk kérdő tekintetének a válaszára nem számítottunk. – Megvan minden gyereknek a tízórai két napra! – szólt mosolyogva. - Egy kocka csoki gyerekenként! Döbbenet!

Jenő bácsiban ekkor fogalmazódott meg a csángókat még erősebben támogató alapítvány gondolata. Ennek a szellemében – úgy, mint dr. Molnár Andreával az ovifociban – érte el újabb példaértékű sikerét a határon túli magyarok támogatásában. (Személyesen többször hallottam, hogy az állami hatalmasságok sem engedhették el a fülük mellett Buzánszky figyelmeztető szavait).

Bernáth Tibor kezdeményezésére a balatonfüredi emlékfa ültetést követően Buzánszky Jenő történelmet írt a Tusványosi Szabadegyetemen is 2011-ben. (Grosics Gyulát szintén sokan várták, de őt akkorra már sajnos kötötte az állandó orvosi felügyelet.) Pásztor Zoltán ötletének és Buzánszkynak köszönhetően először került fel a sport az előadások közé. Az első évet követően mindig teltházas élménybeszámoló és a fiatalok körében is legnagyobb népszerűség övezte őt. Idén, 2016-ban is sokunknak hiányozni fog, úgy ahogy komor napokat jelent a születésnapja és névnapja ürességei is. De az emlékek szépülnek, majd legendákká nőnek. A nemrég kapott hírek alapján ma már Aradon is számon tartják az örökifjú jobbhátvéd látogatásának emléknapját - főhajtással a Szabadságszobornál, az Aradi Vértanúknál Gellei Imre, dr. Majoros Sándor és a helyi magyarok lelkes társaságában.

Az Aranycsapat éltetői mellett szólnom kell az őket már feledtetni óhajtókhoz is. Ők egyet, a leglényegesebbet nem veszik figyelembe, hogy az ötvenes évek legendái beleivódtak lelkünkbe, szellemiségünkbe, és ahogy a zöld gyepen egykoron, ma ők, ha csak elménkben is, de újra, meg újra játszanak nekünk.

Mindennapai életünket áthatja a zsivaj, ami megakadályozza az elmélyülést, a dolgok átgondolását. Ez a helyzet értékelte fel számomra egyedien Buzánszky Jenő jelentőségét. Nem a mester megy a tanítványhoz, hanem a tanítvány találja meg a mesterét. Ő, Jenő bácsi pedig az értékmegőrzés, az intenzitás, a belső sugárzásból jövő sokoldalúság mestere volt a mindennapi életünknek. Aktív sportolói időszakának teltházas közönségét élete minden pillanatával igyekezett boldoggá tenni. Nem volt, és nem lesz senki a magyar sport életében, aki önzetlenül annyit viszonozni képes lenne, mint Buzánszky Jenő tette a pályafutását követően. Akik ismertük, akik meghallották, és tetteire, szavaira odafigyeltek, azoknak Buzánszky Jenő a felelősségérzet, a nyíltság, a megbízhatóság, és a jövő építésének értékmérője marad.

Mindannyiunk számára szerényen csak példakép.

Buzánszky Jenő megmásíthatatlan érdemjegyei:

Magyarságból: jeles

Emberségből: kitűnő

Sportszeretetből: kimagasló

Sportteljesítménye: kiváló

Szülőföldhöz ragaszkodás: példamutató

Életútja: követendő

(Az egyedi jelzők az egykori Királyi Katolikus Esterházy Miklós Reálgimnázium jogutódjának számító Dombóvári Illyés Gyula Gimnázium 2005. évi díszokleveléről származnak).

Monos János

Az élet úgy hozta, hogy ismerhettem őt. Utólag belegondolva, keveset találkoztunk, de amikor találkoztunk, akkor az nekem, kis családom és barátaim számára mindig különleges nap volt. Mint 2011-ben, a faültetés napján és legutoljára 2014-ben, amikor ismét együtt vitorláztunk egy napot Füreden. Akkor megígértük egymásnak és az ott résztvevőknek, hogy ezek után minden évben egy napot rászánunk erre… és reméltük ez sokszor így lesz, lehet ez még!

Sajnos az ígéret már ígéret marad – Jenő Bácsi már az égi futballpályákon terelgeti a labdát és meséli anekdotáit… Hiányozni fog személye, embersége, végtelen futball- és ifjúságszeretete, és Ő maga!

Amit ígérek: emléked a városunkban és a családunkban megmarad!

Köszönöm még egyszer az együtt töltött időt!

Az általad Balatonfüreden ültetett fára pedig nagyon vigyázunk, gondozzuk, ápoljuk, ne legyen kétséged felőle…

Bernáth Tibor