Az utazásaim során egyre jobban tapasztalom, hogy sorsunk nem véletlenszerű. Benne gyermekkorunk, ifjúságunk olvasmányai és velük az álmaink válnak – válhatnak – valóra, csak tennünk kell érte.

Az Amazonas és az Orinoco között elterülő Guayanai-felföldet és a benne részben feltáratlan ősvadonnal rendelkező Elveszett Világ Tündérhegyét a Roraimát - Venezuela, Brazília és Guayana határán - személy szerint még egyik sem tudta túlszárnyalni. Nem lehet róluk csak címszavakban és érzelmek nélkül beszélni. Mindez annyit jelent számomra – a Dél-amerikai - ősvadonban eddig megtett utazásom élményeire építve, hogy a világ legnagyobb folyamhálózatai, az Amazonas és Orinoco közötti – síkvidéki és hegyvidéki - trópusi esőerdők naponta kihatással vannak a Föld minden élőlényére. Ha mindez így van, akkor értékük is van! Tehát mennyit ér ez a trópusi kincs? – tehetjük fel a kérdést önmagunknak. De azonnal rájövök, hogy ez értelmetlen gondolat. Mindezen tépelődéseket hagyjuk meg más szaktudósoknak, és ismerkedjünk meg a „Zöld Pokol”, a „Jaguárország”, a „Föld tüdeje”nagy szomszédjával az „Elveszett Világgal” ill. számos más rá illő jelzővel illetett egyedi ősvilággal.

 

Az ember hajlamos rá, hogy csak annyit lásson a világból, amennyi a lába alatt terül el.

Ideje körbenézni.

 

A történet ott kezdődik, hogy Molnár László barátomtól kalandos körülmények között a Szahara peremén búcsúztam el Maliban. Célunk, hogy majd egy évvel később az egyedi, világ körüli utazásának izgalmas, és újabb helyszíneként átszeljük Dél-Amerikát. Ami nem nagy tett, de benne az Amazonas-medencét autóval, hajóval – uszállyal – és gyalogosan hódítottuk meg. (Míg a sivatagot értelemszerűen csak autóval és gyalogosan.) Tudom, mások már jártak, járhattak ott ellőttünk, de nem biztos, hogy magyarok voltak. Vagy ha igen, akkor is sajnálatos módon kevés dokumentáció maradt fenn utánuk. (Az Amazonas vízgyűjtő területének folyami utazásairól legutóbb részletes lírást a magyar jezsuita hittérítőink és utazóink közöltek a 18. században!) Nem biztos, hogy azt és úgy látták, vagy tudták megörökíteni, mint mi kétszázötven évvel később. Azt is tudom, hogy a nagy és neves utazóink mellett nekem sokkal kevesebb idő és lehetőség jut a tudományos témák feldolgozására. Azért tematikusak a rövid vállalkozások, hogy mégis jusson haza valami: leírás, fénykép, térkép, kulturális antropológiai megfigyelés, néha kőzet, néprajzi gyűjtés és hang-, vagy filmfelvétel, hogy ne hasztalan lepjen bennünket a por, vagy mossa le azt a trópusi zápor. A több ezer – időnként úttalan utakon - megtett mérföld mellett az autót 1070 kilométeren át hajóval úsztattuk – jómagammal együtt - a Rio Madeirán és az Amazonason.

A békés surui törzstől a harcos waimiri atroai, és a yanomami indiánok lakta területeken át eljutottunk a barátságos pemon őslakók vidékére, a titokzatos és fenséges tepuikhoz, - a Roraima hegyvidékéhez - Venezuelában. A hazánktól az Amazonas-medence peremén élő Roraima hegyvidéke távol van, mégis közel érezzük magunkhoz, bármely szegletében járunk.

 

Tudjuk, hogy a Szahara vándorai a homokdűnéket számolják, míg utaznak, mert általuk tájékozódnak is! A haladási sebességük harminc, negyven nagy-dűne naponta. A pemon asszonyok bánatukban a könnyeikkel teszik ugyanezt a számtani műveletet. Mi pedig a tepuikat soroljuk egymás után, mert, ahogy a homokdűnék is csak a tapasztalatlan szemnek tűnnek azonosnak, úgy a táblahegyek mindegyike is más és más lesz az utazó számára.

A tepui táblahegy-óriások ma csak egymás testvérei, de valamikor egyek voltak úgy, mint

Afrika és Dél-Amerika.

 

A folyamok találkozásától, Manaustól a határ 900 kilométer. Kora reggeltől csak 225 km-t tettünk meg idáig. Venezuela konzulátusán azért megérdeklődtük, hogy kell-e vízum, ha külföldiként Brazília felől érkezünk, de közölték, hogy a határon kapunk pecsétet harminc napos tartózkodásra.

A korábbi utazásaim alkalmával már bejártam a Gran Sabana – Nagy Szavanna – nyugati részét képező Canaima Nemzeti Parkot, amely szorosan kapcsolódik az egyedi flórával és faunával bíró táblahegyek birodalmához. Az akkori élményemet a világ legmagasabb vízesése, az Angel koronázta a világörökségi helyszín szomszédságában. Nagy a vonzalmam ehhez a tájhoz, amely magával ragadta Sir Arthur Conan Doyle híres angol írót is, aki megírta az egyik legtitokzatosabb térség fantáziával dúsított világát, és lett ismert minden kalandot vágyó olvasó és utazó számára. Én is ismerem a művet, de azt a merészséget nem mertem sohasem felvállalni, hogy a vadregényes Canaimán belül ide – a másik koronához - a Roraimához is eljutok egyszer, de ez is megtörtént 2011.januárjában. A pánamerikai út egyetlen, keleti, vagy inkább Dél-Amerika közepét átszelő útján Boa Vista felől léptünk be Venezuelába a Santa Elena de Uairén városka melletti határátkelőhelyen.

A brazíliai egy órás kilépést követően négy órás értelmetlen várakoztatást hozó belépés követett a hivatali személyzetnek köszönhetően. Eszembe jutott az évekkel ezelőtti búcsúm a pemon földtől és az ő egyik nagyon szépen rajzoló, értelmes kis lakójától, Franciscotól, az indián kisfiútól. (Akiknél meg kellett kóstolni a helyi ínyencséget, a csípős hangyát. Mivel a Gran Sabanán a kaszaván kívül más alig terem meg, így a csípős fűszerek sem, viszont csípőset enni kell, ezért a pemonok hangyasavból gyártanak csípős szószt. Felejthetetlen élmény, de kóstolás előtt készítsünk ki sok-sok innivalót.) Elköszönésemkor megkérdeztem, hogy mi szeretne lenni, amikor felnő? Ő egy kicsit sem gondolkodott, hanem rávágta, hogy a világot megismerni akaró utazó. Megértettem, bár meglepődtem, és elfogadni hirtelen nem tudtam. Megdöbbenésemet követően átgondoltam az ő életét – jóllehet belelátni sohasem fogok – hogy megtapasztalva az én ottlétemet is, többre vágyik. Tudja, amit a szülei és nagyszülei csak sejtettek, hogy a világ sokkal nagyobb, mint az ő indián közösségük. Kitekintést óhajt a nagyvilágra, és ahogy én is felfedeztem az ő világukat, úgy ő is kíváncsi az enyémre. Mindezen átértelmezett gondolatok mellett ott és akkor elszakadt bennem valami, ami az őslakókba vetett hitemet éltette addig. Azért rossz a közérzetem, ha erre gondolok, mert nekem és a ma felfedezőinek még megadatott számos ősközösség érintetlen, vagy alig érintett világnak a megismerése és annak minden gyönyörűsége. De vajon szükséges-e beolvasztani őket a mi világunkba? A másik kérdésem, hogy van-e jogunk megfosztani őket a fejlődéstől? Egykoron a hittérítők verítékes munkával érték el azt, amit ma a számítógépek világában egy nap alatt okozunk: megfosztjuk őket ősiségüktől. (Ez egyben a válaszom is a címszavakban kérdezők számára.)

 

Az „elveszett világ” bejáratánál San Francisco és San Ignacio települések pemon lakóit szemlélve, tapasztalom, hogy rohannak a „civilizált” világ karjába. Sehol az ősi kunyhó, sehol a tiszta indián környezet, a fiatalok többségénél már a múlté a hagyományőrzés.

Az őrposzton strázsáló, teljes fegyverzetben majd hőgutát kapó sorkatonák kérdezik az utazót céljáról a megszámlálhatatlan ellenőrző pontokon. Magyarországról semmit, vagy alig hallottak valamit. Egy katona felismerte a terepjárónkat a rendszámról, de érdemben ő sem nyilatkozott, hogy mit tud rólunk. Ám nem is ez a baj, jóllehet az elmúlt évtizedekben alig tett valaki is azért, hogy hazánkat érdemben népszerűsítse a venezuelaiak körében.

Az autóra érvényes nemzetközi biztosítást igazoló dokumentum ellenére egy újabbat kell kötnünk. Laci barátommal együtt küzdünk az igazunkért, de a tisztviselő hajthatatlan. Beléphetünk az országba és Santa Elena de Uairénben kell egy biztosító társaságot keresnünk. Vámvizsgálattól tartottunk, hogy kipakoltatják a köbméternyi csomagot. Jóllehet igazából elvámolni valónk nem volt, de sohasem lehet tudni, ki mibe köt bele. A város filmbe, regénybe illő. Nincsen filmrendező és regényíró, aki stílusában tökéletesebbet tudna elképzelni. (Talán Fellini?) Hihetetlen, hogy mi ebbe, - ma a jegyzet írásakor – álomszerűen légiesnek tűnő, ám mégis élő, nyüzsgő környezetbe csöppentünk bele. Úgy forognak a nyakak és fejek utánunk, mint az első tavaszi napon a férfiak a csinos szoknyák után a pesti flaszteren. Meg is jegyezzük. De a tekintetekben nemcsak meglepődöttség, hanem irigység is vegyül. Érdemes óvatosnak lennünk. (Előrelátóak vagyunk, de ennek ellenére megtapasztaljuk majd mindezt később fegyveres közegben Caracas szegénynegyedében!) Csak úgy hagyjuk el a kocsit, hogy testközelben maradjon. Ahogy a helyi autóparkot nézzük, azokban sok kárt tenni már nem lehet. Így érthető a károkozásunk veszélyfoka. Az üröm mellett öröm, hogy hivatalosan is begördülünk Venezuelába. Érthető az illeték megfizettetése velünk, ugyanis a benzinturizmus miatt átjáró brazilokkal mindez nem tehető meg. Amire San Ignacio de Yuruanin át San Francisco de Yuruaniba érkezünk, útközben felfigyelünk a másnapi túránk bejáratára is, ami a rejtelmes vidék utolsó, autóval elérhető pontjához vezet. Kicsivel korábban haladtunk át a Quebrada de Jaspe, Jáspis-patakon, ahol egyedi kincsgyűjtésbe nem lehet fogni, mert védett övezetnek számít. Nevét onnan kapta, hogy a patakmeder köveit egy alga vörösre festette, így ha nincs túl sok víz a mederben, akkor olyan, mintha vérezne. Álmodozásunkból San Francisco központjában egy az utunkat álló fegyveres zökkent ki. Hatalmas ismétlőpuskát tart a kezében. Félig civil, félig egyenruhás hatvanas éveiben járó férfi zord külseje még ma is előttem lebeg. Ő legalább annyira meglepődött, mint mi. Talán időutazóknak vélt bennünket, de a hivatal kötelezi őt, aki a városka rendfenntartója, mint kiderült. Honnan hová és mi járatban itt? – kérdezi spanyolul. Közlöm nagyon röviden, hogy szállást keresünk, mert másnap a környéket óhajtjuk megismerni. A fegyverét erre lábához ereszti és közli, hogy van vendégfogadó pár utcasorral lejjebb, a hegyek irányába. Váltunk még pár szót, hogy honnan jöttünk és valóban békés, felfedezőúton járunk ezen a látogatókban most kietlen vidéken. Pedig a főút mentén sok bódé sorakozik, amiről megtudjuk, hogy helyiek százai érkeznek ide a látogatói főszezonban. A pemonok között is nagy népszerűségnek örvendő városka mintegy gyűjtőhelye az őslakóknak. A rend őre megállítja a forgalmat, az éppen akkor oda tévedő kamiont, amit el is engedhetett volna, mert utána sem jött senki. Visszafordulok és még egy pillanatra megállunk, hogy kenyeret vételezzünk. Az nincsen, majd holnap – manana, akár Kubában! – közli az eladó. Micsoda hasonlóság!

Egy pemon családhoz érkeztünk már a csillagok világánál. Egy kisgyermekes, fiatal házaspár néz ki az aprócska házból. A férj közli, hogy van szállás a számunkra, ha megfelelőnek találjuk. Rajtunk kívül nincsen idegen látogató. Alig kétszáz méterre tőlük áll egy hosszú ház, aminek egyik szobáját kapjuk. Benne kettő, emeletes ágy áll, egyszerű fürdési lehetőséggel, de a nagy bejárati vasajtó növeli a színvonalat. Mivel a közbiztonság nem garantált, ezért a terepjáróval szívesen állnánk be a szobánkba, ám csak szorosan az ajtóig jutunk. (Mauritániában a recepció földszinti teraszán aludt az autónk – turbános őrző-védő arab felügyelete alatt - egy évvel korábban, még az utunk első szakaszán.)

Visszamegyünk a főútra és megvacsorázunk. Sült csirkét rendelünk, mert csak az kapható. Kíváncsi tekintetek között, de nyugodt és őrzött környezetben megvacsorázunk. Rendőrünk már barátságosan kíván jó éjszakát, amikor elköszönünk.

Kutyaugatás altat el bennünket, sok más vonyító, üvöltő – számunkra ismeretlen - vadállat társaságában, ám bízva abban, hogy ránk is vigyáznak. Éjszaka is folytatódik a telihold imádása. Én kissé nyugtalanul alszom, talán a hold teszi? Bár semminemű félelem nem volt sohasem bennünk. (Igaz, bevallom, úgy, mint tíz napja az uszály fedélzetén a pallosnak is beillő nádvágó macheta nélkül nem térek nyugovóra. Csak itthon hagytam fel ezzel a szokással, és azóta a hazahozott pengét is másra használom.) Korán ébredünk, és tapasztaljuk, hogy kenyerünk elfogyott a vagdalt hússal együtt. (Már három hete, a brazil Mato Grosso óta fogy a hazai hideg élelmünk.) Nem élünk nomád módon, ám nem árt a spórolás, és ami a legfőbb, hogy ismeretlen eredetű ételtől se kapjunk fertőzést. Bár a Rio Madeira uszályának szakácsnői főztjére emlékezve, máig sem értem, hogyan úsztam meg a gyomorrontást? Most kissé éhesen is nagyra értékeltük, az alig tízdolláros, ellátás nélküli szállást.

Mindezek ellenére a Kukenan - táblahegy szomszédságában, San Franciscóban egy kellemes pemon közösséggel és faluval ismerkedtünk össze. A táblahegyeket meghódítani vágyók, innét indulhatnak az autóútra, hogy azt követően gyalogosan fedezzék fel a Roraima rejtett birodalmát. Mi is a szállásadónk testvérével indulunk a hegyek irányába. Mi ébresztjük őket, aztán az egész család előbújik. Talán 20 négyzetméteren élnek négyen. A falak mentén fehér és rózsaszínű kaolin törmelék tömbökre figyelek fel. A férfiak formáznak belőle tájképeket és különböző emléktárgyakat. Egész kaolin – hegyek húzódnak keleti irányba a Gran Sabana erdőségéig. Poros, de száraz úton jutunk fel egyik fennsíkról a másikra.

 

Az egyenlítő átlépése óta a száraz szavannákra érkeztünk. Itt majd nyáron lesz eső. A szelek is másként fújnak, mint a nagy választó-vonaltól délre, Amazóniában. Addig szomjazik minden élő szervezet. Az üde zöld növényzet csak a táblahegyekről érkező erek és folyók mentén lelhető fel. Ilyet a szűk völgykanyonokban látunk. Igazi kaland egy ilyen kis flóra és fauna terület felfedezése. A rovarok mellett gyíkok, békák és kígyók tömegei élnek. Kísérőnk felhívja figyelmünket, hogy kerüljük a mérges kígyókkal való találkozást. Hogyan? – kérdezem vissza. Ugyanis nem kedvelem őket. Nem lehet védekezni ellenük, mert mindenütt ott vannak és érzékelnek, látnak bennünket. – válaszolja. Milyen faj él itt? – érdeklődöm. Számotokra mind ismeretlen faj. - válaszolja. Ezzel le is zárom ezt a témát. Főleg, hogy nem hosszú szárú bőrcsizmában vagyok, hanem az éghajlathoz illő, trópusi szövetbakancsban. Pedig vettem egyet Porto Velhoban a Madeira folyó partján, ám a hátizsákom mélyén lapul. Miért is?... ha az indiánunk  fonott papucsban kószál velünk!

A napi túrát folytatjuk és kis falvak mellett haladunk el. Most ébred minden és mindenki. Gyalogosan közlekedők többen vannak már úton. Közülük van egy család, aki a szavannán át mezítláb halad. Én meg a bőrcsizmán gondolkodtam! A túlélés és szelekció hatásait itt lehet igazán megérteni és értékelni. Óriási a különbség köztük és a civilizált világ között. Bár nekem már rég nem azt és őket jelenti a civilizáció, amit az iskolában tanítanak. A pemonok a fehéreket túlszárnyalóan itt nagyon is értik a dolgukat. Ahogy a híres, apró puri-purik - fekete legyek - is teszik, amelyekből alig láttunk párat, nagyon nagy szerencsénkre. Csípésük égetően fáj, a helye feldagad és napokig viszket. Nem olyan szende lelkű, mint a szúnyog, ami először körbezümmög. A puri-puri azonnal támad, ráadásul kegyetlenül és csapatostul!

 

Az alig egyórás terepviszonyok között érkezünk a Chirimata folyót átszelve, a még autónkkal elérhető állomásig az 1270 m magas Roraima Paraitepuira. Szép kilátópont és bázistábor húzódik előttünk. A szemben álló Kukenan – táblahegy karnyújtásnyira van, de a meghódítása, bejárása gyalogosan 3-4 napon venne igénybe, és ugyanennyit a visszaút. Hatalmas, fenséges szépség a tőle időtlen idők óta jobbra emelkedő Roraima szomszédságában. A Guayani - pajzs őrhegyeinek a meghódítása a Roraimával együtt időjárástól függően 10-12 nap alatt teljesíthető. Pedig a távolság csak 30 km.

A Kukenan, vagy másik nevén a Mataui – tepui meredek falai távol tartják az amatőröket, így aki a tetőre vágyik, annak kerülővel kell feljutnia a 2650 m magas fennsíkjára. A Roraima tőle csak alig magasabb, „csupán” 2723 m. (Az Emilio Pérez&aAdrian Warren térképek ezt a magasságot adják meg, míg a helyi Nativos Editores kiadó lapjain 2810 m szerepel. Talán ugyanúgy vitatéma, mint a venezuelai és guayanai határkérdés. Ezért érzem úgy, hogy vissza kell térnünk újra, és legalább ennek a bizonytalanságnak tegyünk pontot a végére!)

A bázisszállások szép, ovális alakú épületekben vannak. Akár ötven főt is ellátnak, kiszolgálnak. Nyitott étterem hagyományos pemon konyhával és személyzettel ideális kiinduló hely a távoli táblahegyek meghódításához. Távolról csodáljuk a felhőkben és párában rejtőző két misztikus óriást. Nem birkafing!… ahogy nagyapám mondaná! – közlöm magyarul az egyedi és a pemonoknak nem lefordítható véleményemet a kísérőmnek. Elegendő, ha látja elégedettségemet.

Alattunk a Tök-folyócska torkollik a tőle nagyobb és sebesebb Kukenan-folyóba, hogy majd délebbre az Aponguaroval találkozva már Caroni néven szaladjon az Orinoco vízgyűjtője felé. Oda, ahol a bifurkációnak köszönhetően a nagy vízelosztók némelyike a Rio Negrónak köszönhetően az Amazonast és az Orinocót is táplálja. Laci barátommal együtt engem is lenyűgöz a természet mindent átformáló képessége. Minderről a hosszabb vezetések során osztjuk meg véleményünket, amikor van rá időnk, hogy részben feldolgozzuk a bennünket ért hatásokat. Szinte együtt mondjuk ki, hogy most hátizsákkal és hálózsákkal a hegyek felé vennénk az útirányt. Az előttünk magasodó több milliárd éves iker táblahegyek sejtelmükben is fenségesek. Ők már akkor idősek voltak, és kezdték elnyerni a jelenlegi alakjukat, amikor még szétválásuk előtt Afrika és Dél-Amerika egy szuperkontinenst, az un. Gondwanát alkották.

 

A kis telep hangulatát néhány papagáj fokozza, akik talán a mellettük ebédkészítéssel szorgoskodó asszonyokra vigyáznak. Elindulunk a fölöttünk magasodó hegy felé egy pemon falun keresztül. Igazából a Paratepui Roraima településéről van szó, amit átszelve főleg a gyerekek csodálkozását váltjuk ki. Az egyik felnőtt indián intésével tudtunkra adja, hogy csak gyalogosan jutunk fel a csúcsra. Igaza volt. Az agyagos hegyoldal járatlan hatalmas vízmosások éktelenkednek. Amikre figyelnünk kell, azok a csúszómászók. Közülük csak a korallkígyó, a bozótkígyó, a patkányvadász és a lándzsáskígyó a mérgezőek, tudjuk meg. Az igazi óriások, mint a Boa Constrictor, a Szívárányos Boa vagy az Anaconda csak a távolabbi, vizekben gazdag szavanna menti őserdőkben lelhető fel. Ők nem mérgezőek, de van más fegyverük, az erejük. A kísérőnk magyarázza a hamis korall kígyó és a mérgező társa közötti különbséget, de őszintén megmondom neki, hogy nem vagyok vevő egyikre sem. Ezért nagyon óvatosan haladunk már gyalogosan a hegyoldalban, ami telis-tele van a kígyók számára kitűnő lakhelynek minősülő rejtekekkel. Itt nem a dokumentum az életbiztosítás, hanem az óvatosság. Rátekintünk a még szebb arcukat mutató hegyekre, és jóérzéssel beleborzongunk a völgyeket, ill. a fennsíkjaikat koronázó dús vegetáció kínálta egyediségbe. Közöttük él a híres fekete béka, amely nem képes ugrani, csak mászni egyik növényről a másikra. Élő ősfosszíliaként örököltük számos endemikus fajjal együtt. Az a különlegességük, hogy ahány táblahegy, annyi önálló mikro-élettér vár a látogatókra.

A rovarok sem képesek átrepülni az egyik hegyről a másikra, így jött létre számos egyedi faj. Ha hihetünk a tudósoknak, akkor még közel a felét sem tárták fel a csak itt őshonos fajoknak ebben a harmincezer négyzetkilométeres térségben. Jóllehet szakember csak tudományos céllal, nagyon ritkán jut fel néhány tepuira. Közülük a Roraima és a Kukenan azért kivétel, mert a felszínükön könnyebben lehet közlekedni, minek utána részben hason csúszva elértük a peremüket! Valamint a népszerűségük mellett a könnyebb elérhetőségük, a lakott területek közelsége is lehetőséget adott a meghódításukra. Igaz, csak szigorúan pemon kísérők vezetésével járhatóak be bizonyos szakaszaik. Még a táblahegyek tetején is el lehet tévedni, és örök időkig bolyonghat valaki, hogy azt az egy levezető ösvényt fellelje, amelyen majd újabb 3-4 nap alatt lejusson a legközelebbi indián településre. (Megnyugtató, hogy ivóvíz van bőven, és a húsevő virágok mellett, mi „zöld élelemhez” juthatunk.)

 

A környező táj nagyon egyedi. Innét mérhető fel, hogy mekkora térség van a pemon földművelők birtokában. Az égetéses földművelés nyomait most is jól látjuk, ahogy a füstgomolyagokat követjük. Vigyázniuk kell vele, mert 1925-ben óriási tűzvész pusztított a „talán a szándékos hanyagságuknak” köszönhetően. A Roraima hegyoldalában még mindig láthatóak azok az óriási elszenesedett fatörzsek, amelyek a tűzvészben múltak ki. Ahogy lejutunk a hegyről, átsétálunk a falun. A mosolyunkkal jelezve, hogy semmi tolakodás nincsen bennünk, betekintünk a már felfelé menet kiszemelt pemon családhoz. Apró ajándékokkal bátorítjuk a felnőtteket és a gyerekeket, hogy néhány fényképen megörökítsük őket. Egy labda teszi meg a legnagyobb hatást. Tudtunkra adják, hogy ilyen nincs nekik, és azt hiszem, hogy a két kislánynak hosszú időre biztosított a szabadidős tevékenysége, amiből meg bőven jut nekik. Az egyszerű, de praktikus berendezésű, vályogfalú kis házacskákba csak betekintünk. Az ajtó is csak egy vastagabb szőttes, akár egy jurtában. Jóllehet az itt élők közül sok házban már van villany és szerintem csak idő kérdése az iskolába járók facebook oldalának létrehozása. Elköszönünk a helyiektől és a többi kis lakban élő családokat figyeljük, ahogy legurulunk a hegyoldalon. Indiánunkat visszavisszük az övéihez, ahol az unokaöccsét megajándékozzuk, szintén labdával, én pedig pár kaolin tömböt veszek fel emlékként. Megígérjük, hogy a legközelebbi látogatásunk már a Roraima meghódítása lesz. Így legyen!

Még egy búcsútanácsot kapunk, hogy hol figyeljünk a lekanyarodásra, ahol a közeli Yuruaini - vízesést akarjuk megtekinteni. Újra bekopogok az „élelmiszer boltba” kenyérért. Tegnap volt, és holnap hoznak frisset. - válaszolja az indián eladónő. Ezzel megvolnánk, közlöm Lacival, aki már ismerkedik a latin amerikai élő „manana” - holnap minden lesz - hatással.

 

A főútról letérve, egy darabig autóval haladunk a sziklás úton, majd gyalogosan érjük el tikkasztó hőségben azt a sziklaplatót, amiről pazar rálátást kapunk a lezúduló vízesésre. Hihetetlen, hogy hónapok óta nem esett eső, és itt pedig trópusi vízbőség van. Az istenek lakhelyei, a táblahegyek egyedi mikroklímája az oka. A kétezer méter fölötti fennsíkokon szinte mindennaposak az esők. A vizek a sziklahasadékokban és a hegyoldalakon csorognak alá, ahol van egy különleges vízgyűjtő, a mohák. A térfogatuk tízszeresére is képesek duzzadni, így raktároznak el hihetetlen mennyiségű csapadékot. A belőlük is lezúduló vizek táplálják a folyókat és patakokat, amelyek mentén dús a vegetáció. Az évmilliókkal ezelőtt megtöredezett fennsík lépcsőit még ennyi idő alatt sem koptatta el az idő, vagyis a „víz vasfoga”. Kevesen látták – a világ ismert vízeséseihez mérten – hogy a Kukenan - vízesés 610 m magasról zúdul alá, és ezzel a világ második legmagasabb zuhataga. Most nem tudunk eljutni a korábbi látogatásom helyszínére a Canaima Lagúnához és a fölötte magasodó 2165 m magas Ayuan - tepuihoz, amely a világ legmagasabb vízesésének az Angelnek az otthona. Ő 979 m magas, az alatta lévő vízgyűjtő medencétől számítottan. Felfedezője Jimmie Angel bozótpilóta, aki szerencsés eltévedésének köszönhetően 1933-ban botlott bele a táblahegyek közötti természeti szépségbe.

 

Feltűnőek számomra a pemon nyelv rövid ö és ü hangjai. A feliratokban ez csak helyenként vehető észre. Feltehetően a spanyol nyelv hangtani szegénysége adja, hogy nem nagyon figyeltek fel rá a feliratot készítők. Elsősorban az angol nyelvű térképek adják vissza az indiánok nyelvének eredetiségét. Így haladunk el a Söröröpö nevű falu és azonos nevű folyócska mellett. A Mirador el Oso kilátónál készítünk pár fényképet, majd begördülünk a Kama folyó 55 m magasból alázúduló vízeséséhez. Itt igazi kiépített szálláshely és étterem fogad bennünket. A plató nagy törése az oka a vízesés kialakulásnak, ami még két továbbiban – az Uripá – merúban és a Kauchik – merúban fejezi be eséseit és találkozik az Aponguao folyóval, hogy az Orinocóból az Atlanti-óceánba jusson. A vízesés előtt medencéket vájt a vízbe kerülő sok kő és akkorákat alkotott, hogy úszni, fürdeni lehet bennük. Most is kellemesen meleg a vize. Ahogy az ide érkező vándor bármelyikbe belepihen felfrissülni, pazar kilátás tárul elé az Aponguao folyó irányában. A szavanna és az esőerdei övezet határán vagyunk. Az Amazonas, ill. Boas Vista Rio Branco folyama után – jelenlegi utunk során utoljára – újra elértük az ősrengeteget.

Monos János