„ Utak. Honnan jönnek és hova visznek? Hol a kezdetük és a végük? 
Ha járjuk az utat, legyen az a legvadabb, bármi éghajlat alatti, vallom, hogy a vizsgálódás tárgya elsősorban az ember legyen. Éljen civilizáltan, vagy faragatlanul, de ő a legfontosabb.”

„Midőn zöldellő dombjainkra

Az éj

A hegycsúcsról leszállna ringva,

Veszély

Les rád, utas, ki rétjeinken

Csendben, gyanútlan utazol,

Halld, a vadonban, távol innen,

Vad üvöltés kél valahol!”

 

IZLANDI HÁN DALA

(Gérard de Nerval)

IZLAND: Észak Atlantisza

Mindig foglalkoztatott a világ különleges országainak a megismerése, a lélektana, s mivel minden ország egyedi, így az izlandi utazás testet-lelket erősítő, és egész életre szóló nyereség marad.

Nagy várakozással készültem a több mint tíz évvel ezelőtti első izlandi utamra. Sokan azt hiszik, hogy már-már nem is fognak felfedezni semmi különöset. Aztán olyan tájakat látunk, amiket nem tud visszaadni sem fénykép, sem film, sem ez a pár oldalnyi élményleírás.  Lapozzunk bele tehát az igazi mesekönyvbe. Nézzük mit tettek észak varázslói. Vannak-e áttelepült Trollok és mire jutottak? Vajon az Izlandra vetődő kedves utazó hallja-e, érzi-e ezáltal a fenti költői sorokban rejlő izgalmakat?

Engem ugyanis már sokadszor nem csak a vers mondandója fogott meg. De elgondolkodtat, hogy ki és hogyan készül a magas észak meghódítására, ha be akar lépni a tűz, a jég és a leírhatatlan zöld mezők, mohás hegyek naponta változó birodalmába.

Izlandon létezik számomra maga, a tökéletes éj, a lidércesen táncoló, égi labdajátékot űző Sarki-fényével.

Izland hegyei délen párában és esőben, északon napfényben fürdenek, hogy zuzmós, mohás és „örökzöld” füves mezőivel, semmivel se legyenek összehasonlíthatóak.

Izland igazi ősi vidék, oly annyira, hogy ott a „csend hallható” és már mámorítóan zavaró a vadságában rejtőző nyugalmával együtt.

Izlandon csak egy!... csak, három!... dolog van, amik üvöltenek: a szél és az Észak tüzes Istenének földi helytartói, az energiájában mindenütt kiapadhatatlan vulkánok, ill. kedvencem a Strokkur – Köpülő – névre hallgató, komótosan, morogva, önmagát ismétlő öreg gejzír. (A krumpli párlattól mámoros és „cápa-pálinkától” berekedt hangú viking fiak hangorkánjait nem számítom ide!)

Izlandon van még egy élmény, ami rohanó, tajtékzó, de ugyanakkor fagyos állapotában is felülmúlja az emberi képzeletet, lenyűgöz, magával ragad, és vízpárába burkoltan térít észre bennünket. Ő az északi féltekén legszebbeknek tartott mennydörgő vízesése, vagyis vízesés rendszere a sziget zegzugos vadonjaiban.

Lépjünk a szigetre! Legyen az Izlandi Hán társaságában, vagy nélküle, de egyet szögezzünk le előre, hogy a Jégsziget a föntebb írott vers minden sorával megerősítetten enged csak el bennünket, és egy feltétellel: gyanútlanul utazunk haza, majd lesz hamarosan honvágyunk egy még tökéletesebb világ felé.

 

A viking bölcsőtől napjainkig

Aki Észak Atlantiszára látogat, annak időnként nehéz lesz megkülönböztetni a valóságot a mesétől. Ha Izland életébe szeretnénk bepillantást nyerni, akkor megszédülünk a szédítő szakadékokat fizikai és szellemi értelemben is átívelő egyediségei láttán. Az első letelepülőket a szabadság teljes érzése keríthette hatalmába.

 

A sziget autóból szemlélve csendes, nem nyílik meg az első napon, de nagyon kedvelt úti cél a magyar kalandvágyók számára is. A hazánktól alig nagyobb szigetország, az Öreg Kontinensen nem megszokott, és mindennapi természeti látnivalóival várja a vendégeit. Várja többségüket az 1-es számú főút mentén, ami egy vezérfonal lehet, de nem ő az igazi vágy. Őszintén sajnálom azokat, akik csak odáig vágynak, vagy jutnak el a számos, szokványos utat kínáló szervezőknek köszönhetően. Izland maga az izgalom. Tehát ha igényünk van megismerni, akkor el kell hagynunk a megszokott, civilizációs közeget, a napi életmódunkat. Ő nem fog alkalmazkodni hozzánk, de ha mi megtesszük, akkor egyik ámulatból a másikba fogunk esni.

A „Külső Óceán” sokáig ismeretlen volt az északi népek számára. Ők csak a szűkebb hazájuk part menti öbleiben hajóztak talán év-tízezredeken át. Vikingeknek hívjuk ma őket. Hogy ők önmagukat hogyan nevezték egykoron, arról nincsen tudomásunk. De voltak köztük kíváncsiak és telhetetlenek. Talán nemcsak sejtették, hanem tudták is, hogy az északi jeges vizek másnak is otthont adnak, mintsem csupán az üvöltő szeleknek és tajtékzó hullámoknak. Észak népei, köztük a férfiak nem lehettek egyszerű emberek. Ha a róluk szóló Eddákat és Sagákat olvassuk, akkor minderről meg is bizonyosodhatunk. Olyannak tartom őket, mint a kardszárnyú delfineket, a gyilkos bálnákat. Van közöttük helyben maradó és van vándorló fajta. Van erőszakos és van békés szándékú. Az ős Norvégia partjairól kihajózók az utóbbi vándorlókkal – ha nem is mindig békét keresőkkel - lehettek „rokon faj”. Egy őstől valók voltak-e a vikingek, a normannok és a varégek? Nos, egykoron igen. Ám amikor sor került a kalandokat és új hazát keresők kivándorlására, akkorra már talán egymás ellenségeivé is váltak. Így lettek honalapítók a fjordok, víkek – öblök gyermekeiből – Izland ősnépe. Így váltak névadóvá a Roskilde környékéről érkezők Normandiában, és alapítottak királyi dinasztiát Szicíliában. Mások pedig őrizték Bizánc kapuit és védték urait, a varégek nélkül pedig a középkori Oroszország és Ukrajna sem lett volna talán sohasem egységes. Nevüket a sztyeppéken át Írország kolostoraiig, mindenütt megőrizte a névtelen történetírás.

A vík annyi, mint öböl, a viking öböllakó, meséli a Trollok népe, a mai norvég. Mert szerintük ők és az izlandiak rokonok, testvérnépek. Igaz ez küldő és valószínűen belső jegyeiben is mindkét nemzet vonatkozásában. De mikor kezdődött a történelmük? – tesszük fel kíváncsian a kérdést. Az írott, vagy íratlan kérdezhetnénk vissza, ám nem tesszük, mert Észak regélői verseikben megadják a választ. Megadják a különös versekben és regékben, amelyek ugyanakkor egészen bizonyosan igazak is.

Írják, hogy 11 000 esztendővel ezelőtt az óceánok szintje az egész világon közel 300 lábbal – 91.5 m – alacsonyabb lehetett, mint manapság. Norvégia partjai közel 150 km-es területen még szárazulatok voltak azokban a régmúlt napokban. Ám véget ért a Jégkorszak, és a milliárd köbméterekben mérhető mennyiségű víz fokozatosan elárasztotta a part menti településeket.

A tengerszint rémisztően megemelkedett, amit ma már a kutatások is alátámasztanak. Így süllyedhetett el a déli tengerek Atlantisza, hogy szülessen, majd legyen lakható egy új, zordabb és embert próbálóbb, fönn a magas északon.

 

Thule és testvére az északi végeken

A vikingek, normannok, varégek lelke a hajóikban lakozott. Vele, benne, alatta éltek és háltak, vagy lett temetőjük a viharos hullámok mélyén. A tenger ellenállhatatlanul csábította őket. Hajóik nemcsak közlekedési eszközök voltak, hanem legfőbb büszkeségük, legféltettebb kincsük, életük alkotása. A sárkányhajó, vagy drakkar, drage volt a flotta legnagyobb, legtekintélyesebb hajója, akár a király vezérhajójaként is ismert. A leghíresebb hajótípus volt - a longship (hosszú hajó) mellett -, amelyen akár hatvan, vagy több evezős is volt. A nagyobb vitorla segítségével gyorsabb haladásra volt képes a többinél. Akár ilyen hajókon, vagy menekülés, kényszerűség esetén a kisebb személyszállító, ill. kereskedelmi hajó, mint a karv és knorr is legyőzhette a szédítő távolságot.

A brit kutatók szerint a közönséges házi egér elterjedése elárulja számunkra, hogy a vikingek hajóiknak köszönhetően milyen lépésekben teremtették meg a tengeri birodalmukat, amely Skóciától Izlandon és Grönlandon át a Kanada keleti partjai mellett fekvő Új - Funland szigetéig és Labradorig terjedt.

A tanulmányban közölték, hogy a közönséges házi egérnek, amely legalább 3 ezer évvel ezelőtt vándorolt be Nyugat-Európába a Közel-Keletről, azóta ismerten három törzse alakult ki. Az egér beköltözik a lakóházakba, felmászik a hajókra, a különböző egértörzsek elterjedése kimutatja, hogy az őket szállító emberek mikor, és merrefelé vándoroltak, netalán hol laktak.
A tudósok egérmaradványokat találtak Nagy-Britannia csaknem 100 különböző pontján. Az egérmaradványok mitokondriális - sejtmagon kívüli - DNS-ét megvizsgálva azt állapították meg, hogy a brit szigeten az egerek mind ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, és hasonlítanak a Németországban talált egérszövetekhez. A Skócia északi csücskénél fekvő Orkney - szigeteken talált egerek viszont a norvégiaiakkal mutattak hasonlóságot.  Ez valószínűen egyezik azzal a történelmi ténnyel, hogy a 11. században az Orkney - szigetek a viking birodalom egyik fontos központját képezhették. A tanulmány szerint az egerek ilyen irányú vizsgálata az emberi történelem új rejtélyeire deríthet fényt. Természetesen nemcsak a vikingek vándorlásait, hanem más népcsoportok letelepedéseit is megvilágíthatják ezek a bizonyítékok. (Az egértörzsek híre a Brit Tudományos Akadémia lapjában, a Proceedings of the Royal Society B kiadásának számában jelent meg.)

Az első, csak Izlandot bemutató térkép Benedetto Bordone (1460 - 1539) 1528-ban a Serenissima Velencében nyomtatott Isolariojában, vagyis a szigeteket ismertető könyvében szemlélhető meg. A parányi fametszeten az Islanda nevet olvashatjuk. Az egyszerű rajzon néhány hegyláncot, talán hét várost, pár folyót, a kusza partvonal mentén pedig nyolc szigetecskét láthatunk. A térkép érdekessége, hogy egy szélrózsa irányai köré szerkesztették, ami a középkori hajózási térképek, a portolánok sajátossága. Bordone térképének felső pereme a keleti irányt jelöli, ezáltal egy észak-déli irányban megnyúlt Izlandot találunk.

A térképi ábrázolásának fejlődésében a nagy áttörést a németalföldi kartográfia aranykorának kezdetét jelző Abraham Ortelius (1527 -?1598) antwerpeni térképész munkája hozta. A világ első modern atlaszának megjelentetésével a kiegészítő függelékben 1590-től megtalálható az Islandia című lap 1585-ös keltezéssel.

Gerhard Mercator (1512 - 1594) – Ortelius barátját - minden idők legnagyobb térképészének tartják. Mercator hírnevét föld és éggömbje alapján a hajósok számára kiválóan alkalmas vetületében, 1569-ben kiadott világtérképe alapozta meg. Izland-térképe, amely Orteliusé után öt évvel jelent meg, negyvennel több nevet jelöl.

"Falábú" Joris és Izland térképei a 17–18. században kerültek az utazók kezeibe. A 17. század legismertebb térképe Izlandról, a Tabula Islandiae egyben a sziget térképi ábrázolásának fejlődését is meghatározta, hiszen ez volt az első olyan munka, amelynek szerzőjéről tudjuk, hogy valóban járt Izlandon.

A 18. század elején az akkora már dán fennhatóság alá került Izlandról még mindig nem volt részletes térkép. Előbb Magnus Arason, majd Henry Knoff tett kísérletet az elkészítésére. A Dán Királyi Akadémia Niels Horrebowt küldte a szigetre, hogy munkáját sikerrel koronázva, jelenjen meg a térképe 1752-ben.

A korábbi térképek további javítása az izlandi geológus és térképész, Thorvaldur Thoroddsen (1855 -?1921) nevéhez fűződik. A térképész fő műveit – német nyelven - az izlandi geográfia történetéről (1897-98) és a geográfia, ill. a geológia alapvonalairól (1906) kiadott könyvei jelentik. A legendás és távoli európai sziget ábrázolásának hosszú történeti fejlődése után nyerte el a modern térképeken ma látható, jellegzetes formáját.

„Ahogyan egykoron írták róla: Izland szigete a térképeken hasonlatos ahhoz a bizonyos – szerintem fókabőr, vagy rénszarvasbőr - fehérneműhöz, amit a Sarkkörnek nevezett madzagon lóbál a szél.”

 

Híd az idő felett

Az írott történelemmel fémjelzett népek koreseményei nem nyúlnak mélyebbre, mint kb. i. e. 4000 esztendő. Izland szájhagyomány útján és írott formában megőrzött kortörténeti dokumentumai ennél sokkal fiatalabbak. Brémai Ádám 1070 körül följegyezte mindazt, amit az északi barbár népek történetéről elsősorban dán forrásból, vagy kortársaitól megtudhatott. Krónikája a legkorábbi tudósítások egyike, amely bizonyítja, hogy a vikingek már félévszázaddal Kolumbusz előtt felfedezték Vinlandot, vagyis az Újvilágot. Izlandról szintén ő azt meséli, hogy az egykori Thule sziget az Island, Jégvilág nevet kapta a jégről, amellyé a teljes óceán fagyott.

Izlandot elsőként valószínűleg a görög Pütheasz említi, aki i. e. 330 és 325 között Massaliából (Marseille) indulva körülhajózta a brit szigeteket, járt Orkney-n és Norvégia nyugati partjainál. Az utazásról készített beszámolójában Pütheasz említést tesz Ultima Thule szigetről, ami 6 napi hajózásra esik Britanniától északra. Valószínűleg Pütheasz nem járt a szigeten, de az szinte biztos, hogy a kelta és a norvég őslakók már tudtak a sziget létezéséről. A messzi északra, a borostyán földjére elhajózott szerző nyomán Tyle, Thyle vagy Thule legendás szigetét tartották az ókorban a világ északi végének, amelyen túl az örök fagy miatt már képtelenség eljutni. Erre utal az Ultima Thule, a legvégső pontot jelentő kifejezés is. (Ami valószínűbb, hogy a később felfedezett és elnevezett Grönland lehetett, mintsem Izland.)

Izland sok szempontból figyelemre méltó ország. A régészek római pénzérméket is találtak a szigeten az i. e. 3. és 1. századból is. De ez sem feltétlenül bizonyítja, hogy rómaiak jártak a szigeten, mert egyesek feltételezései szerint a vikingek, vagy kelták vihették oda a pénzdarabokat. (Egyesek szerint a férfiak ősei vikingek, míg a nők ősi főleg kelták voltak.) Ám szinte biztos, hogy a 8. században ír szerzetesek érkeztek a még lakatlan – vagy alig lakott - szigetre. A Papey és a Papafjörður nevek ezekre a letelepülőkre utalnak. Irodalmi kultúrájuk is ezektől az időszakoktól indul és nyelvük sem változott sokat az elmúlt évezredben.

Később, úgy 850 körül egy norvég hajós, Naddoddur célja a Feröer - szigetek volt, de egy nagy vihar miatt Izlandon kötött ki. Ő adta a szigetnek a Hóföld (Snjórland) nevet. Néhány évvel később a svéd Gardar körbehajózta a szigetet és visszatérve a kontinensre. Ő csak jót mesélt az újonnan lelt szigetről. Végül a szigetre érkezett a norvég Flóki Vilgerðarson, de csalódnia kellett, mert a sziget közel sem olyan barátságos arcát mutatta, mint ahogy azt Gardar leírásából értelmezte. El is hagyta a szigetet, amit ő jégföldnek, azaz Íslandnak nevezett (Meg kell említenünk, hogy a szemtanúk nem sokat tévedtek. Akkor még melegebb volt az éghajlat és sűrű erdő borította a sziget számos részét. A betelepülők irtották ki az erdős ligeteket, majd egy kisebb jégkorszak átmenetileg erős lehűlést okozott. A Laki-krátersor 18. századi kitörései pedig megfosztották a területet a legjobb termőföldektől.)

Kicsivel később 874-ben a mai Ingólshöfðinél kötött ki Ingólfur Arnarson, aztán a part mentén hajózott tovább, és telepedett le a mai főváros helyén. A helyet ő nevezte el Reykjavíknak, ami füstös – füstölgő - öblöt jelent. Ő igazi viking volt, aki kényszerűségből hagyta el Norvégiát, mivel összeütközésbe került a norvég, Széphajú Harald uralkodóval és néhány jarl tisztségviselővel, vagyis területi helytartóval. Számos követője akadt. Talán ő is a jarlok egyike lehetett, akik már oly sokan ültek az uralkodó asztala körül, hogy a nagy tülekedésben egymásnak estek. A következő 50 évben egyre többen érkeztek Norvégiából, de ezzel párhuzamosan írek és skótok is megtelepedtek a szigeten. Ezeket a betelepüléseket követően újabb jelentős számú népesség már nem érkezett a szigetre. Közel 100 év kellett ahhoz, hogy a vikingek, írek, skótok keveredjenek, és egy új északi nép, az izlandi létrejöjjön. Feltételezések szerint addigra 15 000 ember élhetett a szigeten.

A számítások szerint 930-ban létrehozták a világ első parlamentjét, az Alþinget (angol átírásban Althing). Ennek az oka feltehetően az volt, hogy Arnarsonék elégedetlenek voltak az otthoni (norvégiai) politikai berendezkedéssel, ezért semmiképpen nem akartak királyt választani a szigeten. Fogalmuk nem volt, hogy az új rendszer milyen lesz, de azt gondolták, hogy csak jobb lehet, mint a számukra nem tetsző korábbi. Ők is „szert” ültek és mindezt hagyományosan nyáron, két héten át tartották Þingvellirben – a hasadékvölgyben. Itt zajlott a törvényhozás, ám emellett kiterjedt társadalmi esemény lett, amolyan nagyvásár és leánykérő, legényfogó találkozó. Az ország lakói messziről jöttek ide, hogy részt vehessenek az eseményen. Nem csak a politikai ügyek színtere volt, hanem sokkal kiterjedtebb társadalmi esemény lett. Házasságok, komoly megállapodások köttettek a politikai eseményekkel párhuzamosan. Számos kísérlet is történik Izlandon a kereszténység elterjesztésére, de az első hittérítőket legtöbbször legyilkolták. A 982-ben egy gyilkosság miatt Izlandról száműzött Vörös Erik (Eiríkur Rauðe) jut el Grönlandra.

A norvég király Olaf Tryggvason nyomására az izlandiak felveszik a kereszténységet 1000 körül. Jellemző a sziget lakóinak nyakasságára, hogy amikor a törvénymondó az Alþingban kihirdette a norvég király üzenetét, akkor csak kisebb összetűzés árán sikerült elfogadtatni a javaslatot. Így is számos ősi törvényt megőriztek. A 13. század elején - talán gazdasági okokból - belső viszályok kerültek a felszínre. Ennek köszönhetően az izlandiak elismerik a norvég király, Hakan Hakansson uralmát 1262-ben. A norvég király új törvénykönyvet vezetett be 1281-ben, a Jónsbókot, amely kimondta, hogy Izland Norvégia elidegeníthetetlen része. Aztán 1300-ban, 1341-ben és 1389-ben újra meg újra kitört Dél-Izland vulkánja a Hekla. A láva és a füst komoly pusztítást végzett mind a lakosság, mind pedig az állatállomány körében. Dánia Norvégia felé történő terjeszkedésében 1397-ben Izland Koppenhága uralma alá került. Új szelek fújtak és 1540-től a dán uralom a hatalom erőszakos erejével terjeszteni kezdte a reformációt. Hivatalnokaik és rendeleteik következtében 1550-ben kivégezték az utolsó katolikus püspököt, Jón Arasont is. A püspököt két fiával együtt ölték meg, mert tudnunk kel, hogy az izlandi papok – érthető okokból - nem tartották a cölibátust.

A 16. század végén beállt egy mini jégkorszak, ugyanis négy egymást követő, nagyon kemény tél köszöntött Izlandra, melynek következtében közel 9000 lakost ért éhhalált. A dán kereskedelmi monopólium 1602-ben hozott újabb válságot. A dánok csalárd módon nagyon olcsón halat vásároltak az izlandiaktól, amit jó áron adtak tovább a kontinensen. Cserébe a gabonát és minden más élelmet drágán adtak el a szigeten élőknek.

A természeti csapások sorozata továbbra sújtotta a szigetet. Többször kitört a Hekla, a Katla és az Öræfi is. De az igazán nagy katasztrófát a Lakagígar (Laki-kráterek) kitörése okozta. Ez 1783-ban történt, a kitörés tíz hónapon át tartott. Szétterülő mérgező köd fedte be Délkelet-Izlandot. A kitörést követően az állatállomány háromnegyede és Izland lakosságának ötöde elpusztult. Ezt még fokozták a következő évek földrengései és újabb nagyon kegyetlen telei.

A dán uralom egyeduralmi módon 1800-ban megszüntette az Alþing törvényhozó hatalmát. Öt évszázad külső uralma után a 19. század elején kezdett éledezni az izlandi nacionalizmus. A nagy nyomásnak köszönhetően 1845-ben visszaállították az Alþing eredeti jogait. Aztán 1855-ben a dán kereskedelmi monopólium is megszűnt. Az autonómiával kapcsolatos törekvéseket viszont a dánok elutasították és Izlandot Dánia részének tekintették. Izland 1874-ben kapott saját alkotmányt. Az első egyetemet 1911-ben alapították Reykjavíkban. Autonóm államként 1918-tól állt perszonálunióban Dániával. Ügyeit a külügy és a hadügy kivételével maga intézte. A náci birodalom 1940. április 9-én megszállta Dániát, aki ezáltal nem volt abban a helyzetben, hogy további fennhatóságot gyakoroljon Izland felett. Ezt követően hamarosan az angol csapatok szálltak partra Izlandon, megelőzendő a németek bevonulását. Így az eddig Dánia által intézett ügyeket is az Alþing vette kezébe. Az angolokat az amerikaiak váltották fel 1941-ben. A nyugati partjainál a rossz látási körülmények között még egy amerikai szállítógép is lezuhant, bevonva a szigetet ezzel az eseménnyel a világháborús eseményekbe. Népszavazást tartottak arról, hogy Izland elszakadjon-e Dániától. A szavazók 97%-a igennel voksolt, így 1944. június 17-én a Þingvellirben kikiáltották az Izlandi Köztársaságot. Az ENSZ-nek 1946-ban, míg 1949-ben a NATO-nak lett a tagja. Ez utóbbi szervezetnek egyben alapítója is. Az 1970-es években kiterjesztette a halászati felségvizeinek határát, a tőkeháború miatt romlott és 1976-ig megszakadt a kapcsolata Nagy-Britanniával. Életszínvonala nagyban nőtt. A világon elsőként, Izland lakossága női államfőt választott 1980-ban, majd 2009. február 1-jén nagy népünnepéllyel beiktatták az első leszbikus miniszterelnöknőt Johanna Sigurdardottirt – okozott is gondot a későbbi Feröer – szigeteki látogatásával. Még abban az évben a kormányfő bejelentette, hogy népszavazást tartanak a csatlakozási tárgyalásokról az Európai Unióba való belépésről. Ugyanis a sziget 2008-ban csődbe ment, pénze elértéktelenedett, a lakosság lázadozott. Őseiket meghazudtoló módon, a média fő áramlatának árnyékában erőszakmentesen került sor a megoldásra, a kormánycserére és az alkotmány módosítására. Alig heverték ki a gazdasági bajokat, amikor újra a szigetre terelődött a figyelem. Légtérzár alakul ki 2010. április 14-től az Eyjafjallajökull jégmező alatti vulkán kitörése következtében. A vulkáni hamu nagy kockázati tényező a repülőgépek számára és még súlyosabb katasztrófát okoz a helyi lakosság megélhetésében.

 

Izland, Grönland és Vinland térképabrosza magyar rovásírással

Grönland, Labrador, Új – Fundland. Az Újvilág vikingjei számára egy időre elveszett az a közeg, amiben élni tudtak. Talán természeti okok, vagy gazdasági nehézségek miatt lazultak az életközösségi és erkölcsi értékeik. Nem maradt hitük, távoli céljuk. Az újat még nem értették, a régit már nem tudták élni. (Hasonlót élhettek át őseink is ezer esztendővel ezelőtt.)

Európa java részét a középkor szelleme töltötte el, és vetette vissza az egészséges fejlődésben. Addig Izland vikingjei erőt gyűjtöttek és átnéztek az óceán túloldalára. Nagy történelmi küldetésüket teljesítették.

A Skálholt – térképet az izlandi Sigurdur Stéfanson rajzolta 1590 tájékán. Eredetije elveszett, de a Thord püspök rajzolta 1670-es másolat a Koppenhágai Királyi Könyvtár birtokában van. A legtöbb kutató korábban egyetértett abban, hogy talán az Izlandi és a Grönlandi Sagákban található leírások után rajzolták őket. Ennek az érvnek ellent mond a térképek részletessége, amiről arra lehet következtetni, hogy őket a régi földrajzi hagyományok ismeretében rajzolták meg. Még ha a régi hajósok földabrosz távolságmérései és becslései szerint is készültek, eléggé pontosak ahhoz, hogy csak olyanok készítették, akik feltételezhetően a feltüntetett helyeken jártak.

Magyarok a part menti falvak és horgász, vadász kalandok mellett kisebb – nagyobb expedíciós céllal is jártak a szigeten, amikor a jégmezőket és hegyeket átszelve 29 nap alatt teljesítették a 650 km-es távot, a kelet – nyugat irányú átkelést. Az 1997. és a 2001. évi Transzgrönlandi - expedíció szervezője és résztvevője Kollár Lajos, Kiss Csaba, Tarjányi István voltak. Milyen térképet használtak? Nem tudom, de a legmeglepőbb térképet – ami még mindig kutatás tárgya! - Magyarországon fedezték fel a régi hercegprímási palotában, Esztergomban.

A németek a második világháborúban a palotában ütötték fel főhadiszállásukat. Amikor elvonultak a könyvtár és levéltár anyagának jelentős része hevert az udvaron. Szepessy Géza levéltáros vette a gondjaiba a szétszórt dokumentumok között heverő térképet. A jelek arra következtetnek, hogy az észak – magyarországi egyetemi város, Nagyszombat jezsuitái másolták le. Ami a kutatók érdeklődését fölkeltette, az „csak annyi” újszerű vonás volt, hogy a térkép a korábbi, vagy az azonos évtizedek „abroszaival” ellentétben Grönlandot szigetként ábrázolja! A rongyból – és nem fapépből – készített papírra rajzolták, az un. Barna tinta, vagyis bükkszén és ecet keverékéből készült koromtintával. Bizonyára korábbi munkák alapján rajzolták a magyar térképet – de kinek lehetett ez fontos? Használta-e valaki? Meglepő, hogy nagyon közeli dátumra esik a készítése a fönt említett Skalholt munkához. Igazán az furcsa, hogy pár helynevet, a bal oldali lapszél szövegét magyar rovásírással írták. Továbbá az óceán felirat helyett a magyar TENGAR, vagyis tenger szó áll a térkép közepén. Knut Bergland professzor így értelmezi a  lapszél mondanivalóját: „Az Északi – tenger (útvonala?), valamint az északi világ (vajon Európa?) és az északi új világ (nagyon meglepő!) egészen Yorkig és Winlandiáig.”

A professzor és A. van Loey a germán nyelvek irodalmi szakértője szerint valamilyen germán nyelven, úgymond tengerész – kevert - nyelven írt közlendő elemeivel van dolgunk. A magyar térképen is megegyezik a hosszúsági és a szélességi körök száma, de a Saklholton találhatón pontosabbak a szélességi fokok közötti távolságok. Valószínű, hogy a nagyszombati térképre már rávezettek olyan felfedezéseket is, amelyek 9 évvel korábban még nem voltak ismertek, mint Grönland szigetként való megörökítése.

Az Izlandról Grönlandra, majd onnét Vinlandra – Szőlőföldre – került hajósok – mert hódítóknak nem nevezhetjük őket! - tengeri kereskedelmi forgalmat is bonyolítottak. Ennek példája egy különleges lelet a Vinlandot járó Thorfinn Karsefni tanyáján talált széndarab, pontosabban antracit. Izlandon nincsen szén és Norvégiában is csak elenyészően kevés északon, az sem antracit. További meglepetés és kutatás tárgya, hogy Észak – Amerika keleti partja mentén csak két helyen lelhető fel, és mindegyik Rhode – Islandon! Figyelemre méltó lelet a tanya közelében talált kvarcit nyilhegy, ami típusa ismeretlen az eszkimók körében. Ők más fajtákat készítettek. Talán a vinlandi skraelingekkel – őslakókkal, indiánokkal – vívott harc zsákmánya lehetett? Akár egy sebesült hozta „haza”, vagy egy halott testéből is kikerülhetett, akit azért hoztak magukkal, hogy Grönlandon temessék el.

Mi fán terem a szőlő? Egy viking, vagy eszkimó alig tudhatta. A sagák szájhagyomány útján őrzött elbeszélések, történelmi leírások, verses formában. Számos adatok közölnek a szőlőről, ami roppant különös Leif Erikson expedíciójáról a Grönlandi – sagában. Az a férfi, aki az északiaktól eltérő öltözetű és megjelenésű volt, Tyrkirnek – töröknek hívják. (Norvég és dán kutatók szerint magyar volt, aki olyan, tőlük délre eső vidéken született, amely bővelkedik szőlőben.)

Az Újvilágba érkezett viking leszármazottak lazacokban bővelkedő folyókhoz és tavakhoz érkeztek. Téli fagy nem jött és a fő is alig hervadt. Az éjszaka és a nappal egyenletesebben oszlott meg, mint Grönlandon, vagy Izlandon. Házépítést követően Leif két csoportra osztotta embereit, hogy földerítsék a földet. Egyik este kiderült, hogy hiányzik egyik társuk, Tyrkir a délvidékről jött, furcsa nyelvet beszélő. Leifet fájdalmasan érintette az eltűnése, mert már régóta apja szolgálatában is áll, valamint a gyermek Leifet nagyon kedvelte. Kemény szavakkal illette a társait, és éppen keresésére indultak, amikor a jó hanglatban lévő Tyrkir jött velük szembe. A domború homlokú, ugráló szemű, kissé ragyás, de ügyes kézműves ember hosszasan beszélt érthetetlen nyelven, majd normannul folytatta, hogy újságot tud mondani: szőlőt talált. „Igazat beszélsz, nevelőapám?” - kérdezte Leif. „Így igaz, mindez – válaszolt Tyrkir - , hisz olyan vidéken születtem, amely bővelkedik szőlőben. Lefi a földnek olyan nevet adott, ami megfelel a sajátosságainak: Vinlandan – Szőlőországra – keresztelte el. Tavasszal szőlővel, fával és venyigével megrakottan nekivágtak a tengernek. Meg sem álltak, amíg Grönland hegyeit és gleccsereit meg nem pillantották. Az egyik zátonyon tizenöt hajótöröttet vettek fel Thorir nevű vezetőjükkel együtt. Behajóztak egészen Brattahildig az Eriksfjordba. Leif ily módon szerzett magának becsületet és kincset. Azon a télen ragályos betegség vitte Thorirt és legénységét. Vörös Erik is azon a télen távozott a Walhallába, ősei isteneihez, Wotanhoz és Thorhoz.

 

Aki kiválik, elindul más utak felé, elveszíti önmagát. Odacsapódhat egy nagyobb közösséghez, de igazi megélője és társa sohasem lesz. Így jártak Vörös Erik leszármazottai is a zord északon, és maradtak továbbra is a „zöld sziget” őrzői az inuitok.

 

A pokol forró tornáca, avagy utazás a föld középpontja felé…

A Dimmurborgir iszapfortyogói, a Gejzír lüktetése, a Katla, a Hekla, az Eyjafjallajökull tűzcsóvái, és Dyrhólaey mesevilágának látnivalói feledtetik velünk, hogy veszélyes zónába érkeztünk! Egyenesen a pokol közepébe zuhantunk,…aztán kiderült, hogy ez még nem az, csak annak forró tornáca. Olyanok a lávatömegek, mintha a part menti hegyek egy nagy darabja zuhant volna a tengerbe. Az egykoron fortyogó láva mára kihűlt nyomai láthatóak. Az örök hullámzás és só járhatatlanul élesre szaggatta őket a tenger mentén. De a szárazföld belsejében is hasonló folyamat zajlott, ahol a szobrászathoz elegendő a szél és a jég aprító munkája. A hegyei feketék, vörösek, kékek, zöldek és sárgák, mintha idegen bolygón lennénk. Minden a földi erőknek köszönheti a létrejöttét.

 

Alexander von Humboldt szerint Európa nem önálló kontinens, hanem Eurázsia nyugati félszigete. A „nyitott kontinensen” belül Izland a legnyugatibb szigete – a nyugati hosszúság 24 fok 32’.

A térképekről ismert hegyek és domborzatok képe hosszú évmilliók alatt formálódott a mai képére. Azt sem szabd figyelmen kívül hagynunk, hogy a mai Európát alkotó kőzettömegek jelentős része nem ott keletkezett, ahol ma látjuk azokat, hanem jóval délebbre az Egyenlítő mentén születtek. Mai helyükre a kőzetlemezek hátán érkeztek. Izlandot és a tőle közel 470 km-re található Feröer szigetcsoportot harmad- és negyedidőszaki vulkáni kőzetek építik fel. Az Észak – atlanti sziget a Közép - atlanti hátság szülötte, az eurázsiai és az amerikai kontinentális lemez találkozási, ill. pontosabban, szétválási pontja. Ennek a riftzónának a legszebb és leglátványosabb bizonyítéka – a Gejzír és a Gullfoss vízesés mellett - az „Aranykörút” Reykjavíkból induló első állomása, a nagy hasadékvölgy, a Pigvellir. A formája egy fordított „h” alakot vett fel és a jelentős elmozdulások az utóbbi 24 és 3 millió évvel ezelőtti időszakokban történtek.  A fiatal „Jégsziget” felszínét a pleisztocén – közel a jelenhez elnevezésű – eljegesedése - rendszertelenül változó glaciális (eljegesedési) és interglaciális (felmelegedési) folyamatai formálták. De arculatát legalább annyira befolyásolta a több mint 300 tűzhányója, amelyek a jégkorszak után, azt utóbbi tízezer esztendőben születtek, és közülük több tucat ma is aktívan éli mindennapjait. A Vestmannaeeyjar - szigetek egyikén a Heimaeyen 1973-ban tört ki Helgafjell – tűzhányó, és vonta be sötét tufaszőnyeggel a környékét. A kíváncsiak szeme előtt született – a kezében lángoló pallost tartó Észak Tűzistenének - Surturnak nevét viselő Surtsey – szigete, és nyerte el mai formáját 1963 és 1965 között. Több mint negyven esztendővel később már madárkolóniák lakják a viharos éghajlatú szigetet.

A vulkánossághoz szorosan kötődő hévforrásokat, gejzíreket talán már az őslakók is munkára fogták. De a mai kor lakói házakat, iskolákat és számos üvegházat fűtenek a segítségükkel. Európa legnagyobb jégtakarója a Vatnajökull 8100 km2 kiterjedése alatt – helyenként 400 és 1000 m vastagsággal – szintén vulkánok rejtőznek, mint a Havannadalshnjúkur. A vulkáni kúp a 2110 m magasságával a Skaftafell Nemzeti Park közelében – a Vatnajökull déli peremén – pihen a fagyott hómező alatt. Amit az időszakonkénti kitörés szokott csak megolvasztani, mint azt tette is 1996-ban, okozva nagy jégfutást és riadalmat a völgyekben lakóknak. (A Vatnajökull területe sokáig 8400 km2-es nagysággal szerepelt a térképeken, de az utóbbi évtizedek felmelegedési hulláma őt is elérte.) Már közel, csak egy karnyújtásnyira az Északi – Sarkkörtől találjuk a Myvatn (Szúnyog) – tavat a körülötte és a vízben elterülő egyedi zöld színekben pompázó pszeudokrátereivel. Nyáron szúnyogriasztó ajánlott még a nem tudományos, röpke tartózkodások idejére is. Ám a hegyek királyaként emlegetett Herdubreid táblahegyként magasodó vonulatához jó öltözetben, bakancsban és esőkabátban is nekivághatunk.

 

Tanyán és tengeren

 

Ünnep a tanyasi életében, ha vendég érkezik. Kívülről bár sivárnak tűnik az életük, de annál tartalmasabb és rendszerezettebb. Amit pár nap alatt látunk, az csak kéreg. Ami a legfontosabb azt nem látjuk, azt érezzük,…így jutottak el ide a sziget első telepesei is. A település alaprajzok, házak elhelyezkedése, az utak futása mindenütt a szeszélyes domb- és hegyvonulatokhoz, ill. a vizek folyásához igazodik. Bár az ország területének csak a 20%-a lakott és művelt, de alap megélhetést biztosít 310 000 lakosának.

 

Sok évvel ezelőtt egy evangélikus lelkésznél laktam Skógar közelében. Szűkszavú és udvarias volt a családjával együtt, de nem barátkoztak. Nem távolságtartóak voltak, hanem izlandiak. Be tudunk-e hatolni, lépni egy nép rejtelmeibe, titkaiba? Meg lehet-e fejteni az adott ország népnek gondolkodásmódját, másfajta szellemiségét, ami más éghajlaton és más törvények, szokások alapján vált az adott térség jellegzetességévé. Sokféleképpen tudjuk követni mindezt, de a válasz mindenki számára más lesz. Ha valaki a jég és tűz földjére lép, akkor őt élményekben gazdaggá teszi, míg az ősi vikingeket, az első lakóit pedig még emberibbé tette a zord világ. Az ő örököseikkel találkozhatunk és élhetjük meg őket.

 

A sziget többé-kevésbé hű mása a nagy kontinensnek. Megőrizte egyedi jellegét, de nagyban eltér a dél az északtól. Amikor megvadul a szél, és kinyílnak a Jeges-tenger kapui, a szélességi fokonként változik minden, ahogy észak felé haladva átlépünk egy újabb és újabb világba. Északból hiányzik a dél gazdagsága. Délen hiányzik észak napsütésben is hűvös felhőtlensége. Lenyűgözően varázslatos, amikor az éjféli nap vérvörös korongja a horizont peremén áll. A táj varázsát növelik a mindenütt elszórt tanyák. Az Ejafjallajökull kitörése és hamuszórása óta van, amelyik elnéptelenedett, de a fatörzsekből ácsolt, deszkafalu, fedett házak élénkzöld, vagy vérvörös színe elüt az újra zöldülő gyeptől. A sötét hegyoldalak, rideg-kék gleccserek és vízesések teszik őket még egyedibbé. A délről jött idegen – márpedig az eszkimók ritka vendégek itt – minél északabbra megy, annál tágasabb tanyákat lát. Nem veszi őket körül szántóföld, talán csak kiskert, amit a „hálátlan” földből nyerni lehet. A nagy talányt viszont könnyű megoldanunk, mert Izlandon nem a talaj, hanem a tenger az igazi „szántóföld”. Nem ősszel, vagy tavasszal vetnek és nyáron aratnak, hanem aratás van szinte az egész esztendőben anélkül, hogy vetettek volna. De a legnagyobb betakarítás télen zajlik a halászatból. Naponta birkózik itt az ember és a természet.

A Hangversenyteremként szolgáló, zúgó tengerpartról is jól megfigyelhetők időnként. A Sarkkör alatt novembertől februárig szinte csak a hold világít. Alkonyi és hajnalpírban, az Északi Fénnyel párosítva halásszák le a legnagyobb zsákmányukat a szigetlakók. Az őszi napéjegyenlőségtől a rövid nappalok beálltáig erős karok húzzák a hálókat és készülnek a sokakat depresszióba döntő sötét nappalokra. Viccelődve említik ilyenkor, hogy a nyár is rövid volt: július elsején délelőtt tíz órakor beköszöntött és délután háromkor megjött az ősz. Mi az, ami itt még megterem? Mondhatnánk minden, ha lenne elegendő napsütés. A vikingek földje időjárásában is külön törvényekkel bíró, mindentől idegen világ. Itt csak egyvalami nő hosszúra, az árnyékunk a Sarkkör közelében, és csak nyáron, ill. a bálnák a szigetet ölelő öblökben.

 

Élet az éjféli nap határán

Sehol sem szebbek, fenségesebbek – szerintem – a hosszúszárnyú bálnák, mint a Húsavíki – öbölben. A szárított halat tartó állványerdőkben és gőzölgő mezőkön érkezünk a mindig szeles és havas hegyvonulatok télen-nyáron felvonultató öbölbe. A bálnák legyenek azok szilás, vagy fogas cetek - legnagyobb lakomái zajlanak itt az ősztől tavaszig tartó sürgés-forgásban. De nagy vonzereje lehet az öbölnek, mert nyáron is állandóan itt élő hosszúszárnyú bálnákkal, vagy más néven púpos bálnákkal találkozunk a nyílt vízen. A Minke bálnák mellett ők itt az állandó lakosok. Ide téved néha egy-egy Grönlandi bálna, vagy Kék – azaz óriás - bálna is.

Az északi népek létét meghatározta a bálnavadászat, ami ma már ipari méreteket öltve óriási károkat okoz a tenger élővilágában. Így gondoljunk arra, ha bálnahússal kínálnak! Az elutasítása nem udvariatlanság, hanem hozzájárulunk fennmaradásukhoz.

De van a Jégszigetnek más egyedi, csak itt található élőlénye is. Pontosabban hátas állata, egy kicsiny, szinte már póniszerű, de bátor, gyors, és erős ló. Jámbor és kezes, mint a körülötte legelő bárányok. Nem ismeri a fáradtságot sem lovasával a hátán, sem kocsi elé fogottan, ami köszönhető a jól tápláltságának. Így marad kitartó. A szabadban való téli – nyári tartózkodása pedig megedzi az időjárás viszontagságaival szemben. Ezáltal barátkozik meg a nem mindennapi természettel. Egyáltalában nem ijedősek, nem félnek sem az esőtől, sem a hótól,..no meg tőlünk, kíváncsi látogatóktól sem. Ha hirtelen vízeséssel találják szemben magukat, akkor is ugyanolyan nyugalommal mennek hegynek fel és hegyről le, mint a legtapasztaltabb öszvérek. Megmosolyogtató és szinte kalandregénybe illő, amikor a Norvégiából idekerült kis kocsi-ládával találkozunk főleg az elhagyatottabb területeken. Ma már ritkaság számba megy, hogy használja valaki, de a szerencsések még láthatják időnként. Könnyű és célszerű szállító eszköz, egy személy számára a villásrúdon található szék, ülés és láda kombinációja. Egy férőhelyes, ha nem termetes az utazó. Aki izlandi lévén szinte mind európai átlag fölötti. (Kínaiból és japánból egy kisebb család is elférne benne.) De maradjunk komolyak, mert ha a gazda fölenged bennünket, akkor a vaslépcsőre kilógó lába mellett fölszállhatunk a keresztdeszkára. Mivel a villásrúd rugózik, ezáltal a vulkanikus hepehupákon sem rázzuk szét magunkat. (Tudnunk érdemes, ma a GPS tájékozódás világában, hogy az idekerült vikingek anyaországában Alfred Brehm ilyen kocsin szelte át Belső-Norvégiát!)

A rénszarvasvadászat rendkívüli nehézségeiről talán többet hallunk Lappföldön, mint Izlandon. Betelepülő ősök hozhatták magukkal az első egyedeket, majd a leszármazottaik pótolták az állományt. Átélni egy szarvasbőgést még Közép-Európában is nagy élmény. De megkísérelni részt venni egy izlandi rénszarvasvadászaton, az maga az unikum. Én magamban a sziget rén-vadászait a Magas Észak indiánjainak hívom. Szinte mindegyikük egy nagyon ravasz cselhez folyamodik: az állatokat rászedik azzal, hogy utánozzák a szerelmi hangjukat. Némelyikük olyan mesterien űzi, hogy nyugodtan mondhatjuk: beszél az állatok nyelvén. Ez pedig nem kis dolog, akkor, ha valaki megpróbált akár csak izlandiul is tanulni. (Sok sikert!) A rének főleg Észak-Izlandon élnek. Felkutatni őket nem nagy ügy, mert alig van lehetőségük a rejtőzködésre. A dombok és sziklák mögé bújhatnak el, de erdőbe ritkán. Még a Lappföldre jellemző tundra, vagy tajga övezet ritkás fáit sem lehet fellelni a szigeten. A vadász csúszik, kúszik, mászik és egy idő után,… káromkodik. Nem értem egyiküket sem, hogy mit mond, de sejtem – felsorolja észak összes istenét Odintól Thorig. Van azért türelmes is közöttük, aki mint a bölcs hiúz órákig áll ugyanazon helyen lesben. Ami itt is feltűnik, az a megfázás és az elfáradás hiánya a helybéliek részéről. Kérdeztem is őket, hogy voltak-e már betegek? De össze is zavartak, mert ezt a szót nem ismerték. Aztán tovább érdeklődtem, hogy lőhetek-e én is vadat. Azt nem lehet! – mondták. Miért nem? – kíváncsiskodtam. Mert akkor büntetést kell fizetni. – volt a válasz. De ha megfizetem? Ja, akkor lehet. – erősítettek meg és majdnem kaptam egy puskát. Helyette inkább elindultunk a kőtörő füzikék, ritkás nyírfaligetek között át az áfonyamezőn és zuzmó, moha borította sziklákon keresztül kelet felé. Ami már leérett, így csak az emlékeimben idéztem föl, hogy milyen jó is volt a nejemmel együtt áfonyát szedni napsütésben az első, aztán a sokadik izlandi utamon. A Godafosst és a Dettifost követően Egilstaddir irányába megduzzadt hegyi patakokon, görgeteges omladékokon és befagyott „mini firnmezőkön” vezetett az út a rének birodalmába. Néhány erős állat nyomaira bukkantunk, akiket észre is vettünk az alattunk fehérlő kis hómezőn. Októberben nem ritka a havazás, de úgy láttam, hogy az a hó, tavalyi. Nagyon távol mögöttük az Askja vulkáni kúpja fehérlett. Tövének közelében geotermikus forrás melegíti át a vándort, aki méltó módon megérdemli, hogy oda eljutott. Előttem délibábként lebegett, és már nem is akartam szarvasra vadászni,.. Még hajtó sem akartam lenni. Körülöttünk mindenütt fagyos föld volt, alattunk már talán évmilliók óta föl sem engedett. A víznek itt mutatkozik meg a nagy ereje. Idővel még a legszilánkosabb vulkáni kőzetet is legömbölyíti. Télen gyakorolja a nagy romboló erejét, amikor behatol az apró réseken és ott megfagy. Körülöttünk és Izland szerte ezért fed mindent vastag törmelékréteg.

A vadászokat elragadta a szenvedély, mert jó szélre és rén pecsenyére vágytak, én meg csak kalandra. A távoli szarvasaink viszont elillantak. Egy tolakodó cimborát vettek észre a „vadásztársaim”. Ő riasztotta meg a vadakat. Őszintén bevallom, örömmel nyújtózkodtam egy nagyot a közel ötórás vándorlást követően. Elindultunk, hogy a törmelékhalmokon át egy-két óra múlva a szállásunkra jussunk. A távoli vadász közben közölte, hogy neki sikerült egy rénszarvast elejtenie, és meglesz a pecsenyesütés.

A madár – eldorádó a Vestmannaeeyjar – szigetek, Surtsey – szigete és számomra a Dyrhólaey szirtjein létezik. Kissé zajos és érdekes az élet a madárhegyeken, ahol az alkák, lundák és lummák fészkelnek. Csak itt – ott telepszik közéjük pár sirály, tengeri farkas. Dyrhólaey félszigetét vulkáni salak, kis tőzeg és kevés fű borítja. Ám a füves hegyoldalba magukat befészkelő lundák igazi bohócai és túlélő művészei a viharos tengerpartnak. Estelen kirepülésüket követően, mintha közben ejtőernyőért kiáltoznának, vetik bele magukat a tarajos hullámokba. Aztán mindenki meglepetésére a csőrük között szorítva legalább 3-4 apró hallal térnek vissza a fészekbe. Reggel és kora este az egész félsziget megelevenedik. Mindegyik hasadéknak megvan a maga lakója. A sűrű fű között azt sem látni, honnan jöttek és hova mennek. A madarak a közeledtünkre izgatottak, de nem félnek. Sokan olyan közel engednek bennünket, hogy szinte megfogjuk őket, ami mégsem sikerül. Nyaktörő mutatvány ez, mert aki járt erre felé, az tudja, hogy alattunk kétszáz méteres mélység tátong és közben orkán erejű szél fúj! Nemcsak tériszonyban szenvedőknek nem ajánlott! A lundák sajátságos feje állandóan mozog. Még pihenéskor is ide – oda topognak. Akkor a legmulatságosabbak, amikor üregükből kikukucskálnak és kérdően tekintenek ránk. Az alkák „kvarr, kverr” hangjai mellett lágynak tűnnek a lundák halk „err” üdvözlései. A madárhegyeknek nincsen árva gyermeke. Ha egy hím soha nem tér vissza, akkor az özvegy azonnal párt választ az agglegények ezreiből. A madarak gyorsan megtanulnak zuhanni, ill. abból repülni. A kiszögellésnél a szülők sokat időznek, amíg a gyereküket rábírják a repülésre. Aztán amikor elszánja magát, mint a kő repül – pottyan - a tengerbe. Ösztöneire hallgatva felküzdi magát, végignéz a végtelen víztükrön,  és máris tengeri madárrá lett. Többé semmiféle veszélytől nem fél.

Szánhúzó kutyákkal, huskyval, malamuttal, grönlandi kutyával télen – nyáron összefuthatunk a szigeten. (Hát még Grönlandon! Ahol nyáron külön szigeten tartják őket, heti egyszeri étkezést biztosítva neki, hogy kora ősszel az etetés által könnyebben munkára bírják őket. Kutya és ember. Igen így, nem fordítva! Mert északon az ember kutya nélkül nem ember!) Izlandon ősztől tavaszig tart a szánhúzó kutyák paradicsomi élete, amit a jégmezőkön kívül főleg a havas síkságokon élvezhetnek.

Már csak a pézsmatulok hiányzik, de ő egy másik történet Grönland szél szabdalta legelőin.

 

Nyakig a…

 

Már túl voltunk az északi élményeken, a Sarki Fény tüneményes „labdajátékán”. Ugyanis az inuitok szentül hiszik, hogy az Istenségek és a Mennyekbe került lelkek a magasban a hosszú téli éjszakákat labdajátékkal múlatják. Ez testesül meg az Aurora Borealis fehér, zöld, vörös és kékesibolya árnyalataiban, mintegy Észak Glóriájaként színt varázsolva a sötét hónapokba.

 

Nyakig a kavicságyban voltunk – nekem köszönhetően - még Vík előtt a Hveragedibe tartó utunkon, amikor megtapasztalhattunk az izlandiak egyszerűen, szinte hűvösen udvarias bánásmódnak tűnő segítőkészségét. A szigetet ölelő nagy utazásunk Höfn-ből indult kora reggel.

A pazar Jökullsárlón - gleccserlagúnát, a gleccsernyelvek pompáit és a számos vízesést követően már késő délután csöppentünk egy útépítés közepébe. Bérautónkat előző nap mostam ki a sárból és ragacsból, így most is végigfutott bennem a gondolat, hogy késő este még mosóba kell mennem, hogy másnap a repülőtéren tisztán leadva hazarepüljünk. Talán ennek is köszönhetően, nem kellő sebességgel indultam neki a mély kavicságynak. Benne is ragadtunk becsületesen, így vissza kellett tolatnom. Elárulom, nem terepjáróval közlekedtünk és látva ezt a helyi építésvezető, szólt, hogy majd ő átviszi a járgányunkat. Meg is történt óriási lendülettel – mintha át akarnák ugratni rajta – magas fordulatszámon, kettes fokozatban, aztán mehettünk tovább. Igen, mentünk is, de hatalmas zajok és csörgés közepette. Megálltam, és látva a rengeteg beragadt apró kavicsot, meg fövenyt, úgy döntöttünk, hogy mielőtt elkopnak a csuklók, kimossuk őket, mert nem lehet leadni ilyen állapotban. Irány a közeli, híd alatti folyópart. Legurultunk és lassan haladtunk a víz felé, amikor éreztem, hogy bal első kerék süllyedni kezd. Már késő volt, hogy visszahúzzam a kormányt, az autó megállt. Próbálkoztunk kiásni kézzel, geológus kalapáccsal, de csak mélyebbre süllyedt és felült a hasára. Nejem, Piroska elindult a híd felé segítséget hívni. Jött is egy német, de nem mentünk sokra, mert a személyautójának nem volt ereje ehhez a művelethez. Újabb segítő kéz érkezett egy óriáskerekű és vezetője személyében. Apró kattanás, erőlködésmentes kisebb lendület és autónk már tíz méterre volt a kerék alatti gödörtől. Igyekeztünk volna megköszönni a hozzáállását, de szabadkozva már indult is volna tovább, csak még a drótkötelet rakta vissza a helyére. - Sok a hasonló „problémás” utazó, és természetes, hogy segítünk rajta. – mondta angolul. Közben előkerült egy palack magyar vörösbor, amit felkínáltam, csak őszinte ajándékként a szívességéért. Meglepetés ült ki az arcára, látva, hogy mit kínálok neki. – Nagyon, nagyon sok ezért a pár percért. – ismételte a szabadkozást. De közben a kezébe nyomtam és mosolyogva elköszöntünk egymástól.

Tudom, számos más országban bárki idegen hasonlóan cselekedhetett volna, de őbelőle sugárzott, hogy amit velem, vagy másokkal tesz, az sohasem haszonnal járó segítség, hanem egyszerű, tiszta, ősi kötelesség.
 

Izlandon, ami a legfontosabb, az láthatatlan. Mi táplálja a szigetlakókat? Honnan van bennük ez a hatalmas élet? A sziget látszólag éli önálló életét, mindenféle szabály nélkül. Nagyban gazdagítja nemcsak a Magas Észak, hanem egész Európa történelmét. A legnagyobb összetartó erejük a hitük. Aki itt elbizonytalanodik, elveszíti önállóságát, és megsemmisül.

Valami különös titkot, talán életcéljukat is megértettem ezáltal, hogy őslakóinak miért olyan fontos az a kis darab föld. Az a kicsiny része a hatalmas világnak, ahol világra jöttek, hogy egészségesen éljenek, ahol dolguk van, és azt el kell végezniük, talpig becsülettel, kihúzott derékkal.

 

Monos János

„Izlandon és a Magas Északon senkihez sem tartozunk, csak a láthatatlan szél a társunk.”