II.

 

MÁNDOKY KONGUR CSILLAGA

Ki folytatja Mándoky Kongur István munkáját?

Nehéz erre válaszolni. Férjem volt az utolsó olyan típusú magyar kutató, aki Kőrösi Csoma Sándorhoz, Vámbéry Árminhoz, Stein Aurélhoz, vagy akár professzorához: Ligeti Lajoshoz hasonlóan, egyaránt erős volt nyelvészként, történészként, néprajzosként és terepkutatóként. Véleményem szerint, mindezek együtt adják a keletkutatót. Hiányzik a mai magyar kutatókból a férjemet fűtő lángoló lelkesedés is. Tehát csak a következőket mondhatom: nem ismerek ma olyan embert, különösen nem Magyarországon, aki Mándoky Kongur István munkáját a szó szoros értelmében folytathatná.

Ennek ellenére, ez a munka sajátos módon mégis folytatódik!

Első helyen kell megemlíteni Sudár István történészt, férjem volt tanítványát, aki elszántan indította el annak a tervnek a megvalósítását, melyet eredetileg még a férjem vetett papírra és juttatott el Karcag tanácselnökének 1984. november első napján. Mándoky Kongur István remélte, hogy ezek az alapgondolatok maradéktalanul megvalósításra kerülnek. Magát a tervezetet a következő címmel küldte meg Karcag városának „Tervezet egy honfoglalás kori magyar vagy XIII-XVII. századi kun nomád szállásnak a Nagykunságon (Hortobágyon) való bemutatására”.

Bíró András Zsolt az 1960-as években Tóth Tibor által felfedezett, majd 2002-től Benkő Mihály által kutatott torgaji argün-magyarok között átfogó genetikai vizsgálatokat végzett és bebizonyította, hogy a kazak-magyarok és a Kárpát-medence magyarjai között csakugyan van Y-kromoszóma vonalon genetikai rokonság. Az általa szervezett kiskunsági Kurultáj találkozókon a kazahok között népszerű lovas játékokat mutatnak be, amikor jurták százai állnak a tábor szélén, élő emlékeket állítva a hun-török - magyar közös eredetnek. Férjemet, ha élne, mindez örömmel töltené el.

 

 

A torgaji magyarok kérdése ádáz vitákat ébresztett a magyar keletkutatás és őstörténet kutatás berkeiben. Mándoky Kongur Istvánnak mi volt a véleménye erről a kérdésről?

Négy-öt éve történt, hogy férjem jegyzeteit lapozgattam, egykori barátjával és rokonával, Vad Lasin Lászlóval együtt. Kezünkbe került férjem 1975-ös kazahföldi útjáról a Magyar Tudományos Akadémia részére küldött jelentésének kéziratos piszkozata. A feltett kérdéssel kapcsolatban, érdemesnek tartom ezt a néhány sort szó szerint idézni:

„Noha körülbelül ugyanolyan szívélyes vendégszeretet tapasztalható a törökség minden ágában, így a közép-ázsiai török köztársaságokban, mint Kirgizisztánban, Özbegisztánban, Türkmenisztánban, vagy a kaukázusi törökségnél, a Volga-vidéki tatároknál és a baskíroknál, továbbá Azerbajdzsánban és Törökországban is, a kazakoknál a magyarság iránti testvéri szeretetnek azonban egy egyáltalán nem lebecsülendő oka, illetve igen figyelemreméltó alapja van. A kazakság törzsrendszerében ugyanis van egy nem is kisszámú, csaknem 100000 lelket számláló madzsar, vagy mazsar, illetőleg madjar nevű törzs. A törzs eredetével a kutatás eddig még egyáltalán nem, vagy csupán alig-alig foglalkozott, pedig a Kazak Tudományos Akadémia Irodalmi és Népköltészeti Intézetének adattárában jó néhány, e törzs körében gyűjtött eredetmonda szerint is a kazak-madzsarok, ill. madjarok egy valaha nyugatra költözött nagy nép maradványának tartják magukat. Ez a tény, illetőleg adat így magában talán még nem sokat mond a szakembernek, de a kutatás ilyen irányban való kiterjesztését feltétlenül indokolja.

Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-madjarok között, azonban csupán antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e jóval bonyolultabbnak látszó történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”

 

Ezt a szöveget döntő, megcáfolhatatlan bizonyítékként idézi a kazak-magyarok és a Kárpát-medencei magyarok rokonságára vonatkozólag Magyarok Keleten és Nyugaton” című könyvében Ajbolat Kuskumbajev, az asztanai Gumiljov Egyetem történész professzora, aki maga is kazak magyar (pontosabban: magyar-kipcsak) származású, és életét a keleti magyarok kutatásának szentelte. Ilyen óriási tekintélye van a kazah tudósok körében Mándoky Kongur Istvánnak!    

 

Férjem fentebb idézett soraihoz én magam mindössze annyit tennék hozzá, hogy ő Kazahsztánban jártában igyekezett alaposan tájékozódni a kazak-magyar kérdésről. Felvette a kapcsolatot Szejitbek Nurhánov torgaji kipcsak származású nyelvésszel, aki 1965-ben Tóth Tibor antropológust elvitte Torgajba, az argün - magyarok közé. Szejitbek Nurhánov őrzi is férjem egyik hozzá intézett levelét. Kazahföldön a férjem többször is kért engedélyt arra, hogy maga is elmehessen Torgajba, hiába. A Torgaj-vidék Kazahsztán legszigorúbban titkos és külföldiek számára tiltott régiói közé tartozott, többek között lakóinak lázadó szelleme miatt. Tóth Tibor is csak „adminisztratív hiba” miatt juthatott el oda, további kutatásait megakadályozták. Férjemnek, aki híres volt arról, hogy szívvel-lélekkel támogatta a kazah szellemi, kulturális és nyelvi függetlenséget, egyenesen megtiltották, hogy oda utazzon. Akkoriban igen erős volt szülőhazámban a félelem a szovjet erőszakszervezetektől. A Kazah Szovjet Köztársaságban nem hogy kazah-magyarnak, de kazahnak lenni sem volt ajánlatos. Hivatalosan nálunk is, mint mindenütt a Szovjetunióban, egyedül szovjet emberek léteztek. A „nacionalizmus” börtönévekben mérhető bűnnek számított. Ugyanazok a városba költözött, hírneves kazak-magyarok, akik országunk függetlenné válása után szívesen találkoztak magyar kutatókkal: (például az argün - magyar Gulnar Dulatova, az 1910-es évek kazah függetlenségi mozgalma, az Alas mozgalom Sztálin idejében mártirságot szenvedett vezérének lánya. Ide tartozik a magyar-kipcsak Amirzsanov Kaliakbar Kuskumbajev, a szovjet időkben a Kazah Szovjet köztársaság kulturális miniszterhelyettese, aki óvatosságból nem fogadták a férjemet az 1970–80-as években. A Kazah Köztársaság függetlenné válása után Mándoky Kongur István egyik terve éppen expedíció szervezése lett volna Torgajba. Sajnos, ennek a tervének megvalósításában is megakadályozta a hirtelen halál. Mindez azért különösen szomorú, mert kazah nyelvtudása, nyelvészeti képzettsége és tapasztalata a terepmunkában éppen a férjemet tették volna a legalkalmasabbá ennek a fontos tudományos problémának az alapos feldolgozására. A magyar tudomány számára is cáfolhatatlan érvekkel bizonyíthatta volna a kazak-magyaroknak a Kazahsztánban mindenki: közember és tudós számára egyaránt egyértelmű közvetlen rokonságát a Kárpát-medencei magyarsággal. Akkor pedig kutyák sem ugattak volna többé a haladó karaván után, nem úgy, mint ahogy mostanában teszik.

 

Mándoky Kongur István magát elsősorban utazónak, „expedíciós embernek” tekintette. Meséljen valamit erről!

Állítólag tízszer annyit utazott, mint a „magyar turkológia atyja: Vámbéry Ármin. Bejárta az egész kipcsak világot: a mai Törökországot, az egykori oszmán hódoltsági területeket: Bulgáriát, Dobrudzsát, Székelyföldet, kutatott Moldvában, a Krímben, az Urál-vidéken Baskíriában, Tatárföldön, a csuvasoknál, Közép- és Belső-Ázsiában, Kínai Turkesztánban. Sokszor járt a Kaukázusban is, ott, ahol elérte a halál 48 éves korában, 1992. augusztus 22-én. Mindig azt mondta, hogy ötven éves koráig gyűjt, aztán kezdi megírni tervezett munkáit. Ez utóbbi tervében a sors sajnos, megakadályozta.

A legjobban talán az én szülőföldemet, Kazahsztánt szerette, ahol aztán mi is találkoztunk. Ázsiai kutatóútjai alkalmával mindig keresztülutazott Kazahsztánon. Kazah, kirgiz nyelven, de más török nyelveken is, anyanyelvi szinten beszélt, írt, tartott előadásokat. Magam is hallottam, nem is egyszer, amikor híres közép-ázsiai értelmiségiek mondták neki: „Ön jobban beszéli a nyelvünket, mint mi magunk!”

 

 

Mint igazi turkológus, mindenütt jó kapcsolatokat épített ki a tudományos, művészeti és irodalmi világgal, de a legjobban vidéki expedícióin, a nép között érezte magát, ahol a magyar nyelv török kölcsönszavait, a kun szavak kipcsak párhuzamait és, a nomád népek történeti hagyományait, legendáit, népszokásait, a néprajz anyagi emlékeit gyűjtötte. Ami különösen érdekes: Mándoky Kongur terepmunkája során sohasem készített jegyzeteket, és nem hordott magával diktafont. Ilyen módon eltüntette azokat a távolságot és a korlátokat, amelyek gyakran keletkeznek az információt kereső tudós látogató és az adatközlők között. A pusztai emberek így könnyebben nyíltak meg előtte. Hatalmas etnográfiai lexikális anyagot gyűjtött össze, ennek jelentős része még ma is publikálatlan.

 

Tehát a nagy tudóst Ázsiában még jobban tisztelik, mint Magyarországon?

Ennek komoly oka van. Férjemben lángolva égett az ősi kun identitástudat. Úgy gondolta, hogy ha már a kun nyelvet nem sikerül felélesztenie, legalább a mai kun-rokon kipcsakok, vagyis a kazahok, kirgizek, karakalpakok, balkárok, nogajok, tatárok, baskírok őrizzék meg ősi kultúrájukat és nyelvüket.

Ami a kazahságot és általában a közép-ázsiai népeket illeti, ők mind nagyon sokat kaptak Mándoky Kongur Istvántól. A Szovjetunióban úgy alakult ezeknek a népeknek az élete, hogy területükön lassanként már több orosz élt a helyi lakosoknál. Az értelmiség, a városi lakosság ezekben az országokban, a szovjet időkben szinte kizárólag oroszul beszélt. Mándoky Kongur István, Közép-Ázsia országaiban, elsősorban Kazahsztánban, minden szinten fellépett ez ellen a helyzet ellen, társaságban, a sajtóban, a televízióban és rádióban egyaránt. Ennek a tevékenységének nagy hatása volt. Nem kis szerepe volt például van abban, hogy a már független Kazahsztánban ismét egyre többen használják a kazah nyelvet. A Kazah Alkotmánynak az a szakasza, amely kimondja, hogy a kazah nyelv a Kazah Köztársaság államnyelve és az orosz a 137 nemzetiség közötti közvetítő nyelv, tulajdonképpen Mándoky Kongur István elvei alapján lett megalkotva. Így igaz, amit Nurszultan Nazarbajev, Kazahsztán elnöke mondott a magyar turkológusról: Mándoky Kongur István aranyhidat épített a magyar és kazah nép között. A volt Szovjetunió más török népei is sokat köszönhetnek neki. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezeknek a népeknek az apostola lett. Nemzeti tudatra ébresztő tevékenységének hatását országaikban a maga teljes nagyságában még ma sem tudjuk felbecsülni.

 

 

Nem véletlen, hogy például a kazah nép, amelynek egyik alapvető etnikai eleme a kunokkal azonos vérből származó kipcsak elem, éppen annyira saját fiának tekinti Mándoky Kongur Istvánt, mint a magyar nép és a magyarországi kunok. Vonzódása eredeti hazámhoz, Kazahsztánhoz olyan nagy erejű volt, hogy három évvel halála előtt mondogatni kezdte: ha valami történne vele, elődei: a kipcsakok földjén, Kazahsztánban szeretne örök nyugvóhelyet találni. Amikor 1992-ben Dagesztánban elérte a halál, elhatároztam, hogy teljesítem kívánságát. Ez sikerült is. Mándoky Kongur István Almatiban, a tudósok, művészek, írók, hősök temetőjében, a Kensai temetőben alussza örök álmát.

Férjem halála napján, azt mondják, földrengés volt számos helyen Kazahsztánban. Ez a jelenség mindenkiben tudatosította, hogy égiektől támogatott, nagy ember hunyt el. Temetését is csodás jelek kísérték. Amikor elindultunk a temetőbe, fenn az addig felhőtlen tiszta kék égen egy felhő követett bennünket, egészen a kijelölt sírhelyig. Amikor odaértünk, a felhő megállt a fejünk felett és szemerkélni kezdett az eső. Nomád hiedelem szerint ez az égi jel azt jelenti, hogy az elhunytat a föld befogadta.

Nagy temetés volt. Halotti sátrat állítottak neki, ahogy illik a török népeknél. Sírjánál ott volt, fejet hajtott előtte mindenki, aki számított a közép-ázsiai tudományos életben. Abduali Haidar, a Kazah Tudományos Akadémia elnöke azzal zárta búcsúbeszédét: meghajol a magyar nép előtt, mert ilyen csodálatos fiút adott a világnak… Magyarországról a temetésen részt vettek a külügyminisztériumból Hóvári János turkológus és diplomata, a család részéről  dr. Mándoki Andrásné Anna és a szülőföldről Bartha Júlia, karcagi születésű néprajzkutató, aki nagykunsági földet hintett a sírjára…   

Mándoky Kongur István emlékét ma utca és egy róla elnevezett gimnázium is őrzi Almatiban.

Férjem mindent megtett azért, hogy a közismert kun-kipcsak kapcsolatok mellett az ősi és későbbi magyar - török kapcsolatokat is feltárja. A török világban, ahol a magyarokat mindig is testvéreknek tekintették, Mándoky Kongur István munkásságát igen nagyra becsülik. Így az ő öröksége révén tovább nő a török világ tisztelete a magyarok és a magyarországi kunok iránt is.

 

Írta és összeállította: Mándoky Ongajsa, dr. Mándoky András, Monos János
Interjú: Monos János
Fotók: Mándoky Ongajsa archívuma