A Nagy Hasadékvölgy

A Kelet - afrikai árokrendszer már a repülőről letekintve is megkapó látványt nyújt.

Ám testközelből még világosabbá vált számunkra a földi erők 30 millió éve folyamatosan zajló gigászi küzdelme, amikor a perzselő nap alatt terepjárókkal elértük a hegyeket, és letekintettünk a mozdulatlannak tűnő völgyekbe. A földrajzi sokszínűséggel párosul a világ szavannai élővilágában leggazdagabb térsége. Nem találtam a Földön ehhez foghatót, ami a valóságban nagyobb bizonyítékot nyújtana „Noé bárkája egykori létezésére” mint itt a Masai Mara, a Serengeti és a Ngorongoro háromszögében a vadállatok tökéletes szabadságával. Történetünk itt kezdődött, a felfedezők és Afrika-vadászok nyomdokain, a Maszáj-földtől a Kilimandzsáróig.

A földi erők eredményei a magas fennsíkok, a vulkanikus hegyek – Kilimandzsáró, Meru, Ngorongoro – és a füves szavannák. Ahhoz, hogy megértsük a térség biodiverzitását - és vele az állatok, ill. különböző ősi törzsek jelenlétét – figyelnünk kell az afrotropikus övezet csapadék eloszlását. Az esőzések meghatározzák a halál és az élet körforgásában résztvevők egész éves – és már évmilliók óta tartó - vándorlását. Az esőfelhőket pedig a Föld nagyobb cirkuláris erői, és a földfelszíni formák szabályozzák. Ebben a térségben nem a passzátszelek működnek, hanem a monszun kénye-kedve általi esőcseppekre áhítozik flóra és fauna egyaránt. Ugyanis a nyugatról érkező felhők beleütköznek a vulkanikus hegyekbe és a magas fennsíkokba. A keletre eső övezet ennek következtében fokozatosan szárazabb lett, átalakult, és létrejött a szavannai és a félsivatagi élővilág. A magasabban fekvő térségek nyirkossága pedig lehetővé tette, hogy akáciákkal teletűzdelt füves szavannák jöjjenek létre. (A csapadékmennyiség 800 mm/év körül mozog. Kivételek a mikroklímával rendelkező térségek, mint a Ngorongoro és a környező vulkáni hegyek, ahol 1300 mm/év is előfordul.)

De a természet erői azért kegyesek is az itteni élővilághoz, mert a trópusi éghajlat élesen elkülönül száraz és esős évszakokra. Novemberben rövid, két hétig tartó esőzések frissítik a levegőt és zöldítik a legelőket. Majd a márciusig tartó esőmentes hónapokat követően érkezik a hat hetes nagy, esős évszak. Növény, állat és ember ennek a természeti körforgásnak a része, vagyis alkalmazkodott hozzá már évmilliók alatt. Aki nem tette, nem bírta, az elpusztult, kihalt. Ennek 1.7 és 3.5 millió éves nyomaival is találkozunk az utunkba eső Olduvai-szurdok ásatási területén, amelyet az Emberiség Bölcsőjének is hívnak a mára nomád maszájok által körbeölelt szavannán. Az itt kutató Louis és Mary Leakey  - régész és antropológus - munkája jelentősen hozzájárult a fejlődéstörténetről és az emberiség származásáról szóló ismeretek átalakulásához a legfeljebb 2.4–1.1 millió éves Paranthropus Boisei 1959-es feltárásával. Jonathan Leakey folytatta a feltárásokat, és eredménye a 2.1-1.5 millió évesre becsült Homo Habilis első bizonyítéka az Olduvai területén. Talán nem ok nélkül – bár még a tudósok között is sokan kételkednek a fajfejlődés eme, ide ágyazott elméletében, hogy az ember nem a szavannára született! (Az olduvai elnevezés az itt élő pozsgás, hosszú szárú, aloéra emlékeztető oldupai növénytől származik.) Az ásatások, a régészeti leletek mellett számos olyan ősi, nagy testű faj fosszilis nyomait tanulmányozhatjuk, amelyek nem voltak képesek túlélni az éghajlati változásokat.

De mire lesz képes, hogyan tud alkalmazkodni a mai élővilág a jelenkorunk gyors váltakozásaihoz? Ugyanis a civilizációnak nevezett rohamos beavatkozás mellett a teljes övezet geológiailag is aktív napjainkban. A képzeletbeli „fedélzet” Noé bárkáján még mindig szélesedik. Nagy a valószínűsége, hogy a kanyonvölgyekbe újabb évmilliók elteltével, betör majd az Indiai-óceán, és a keleti perem önálló szigetként folytatja majd életét. A nyika szó – amely a Tanganyika név része – annyit jelent, hogy vad, kihalt. Ám, ha a földi erők visszafordíthatatlansága mellett ilyen rohamos mértékben szólunk bele környezetünk megváltoztatásába, akkor a további kihalásokkal, ill. velünk együtt a maszáj, bantu és turkána népei is csak fosszilis tanúi lehetnek Kelet-Afrika átalakulásának.

Oroszlánok között a Mara folyónál

A Ngorongoro kráterperem lassan árnyékot vet a vulkán alatt húzódó zöld legelőkre. Most február elején minden zöldell. Jóllehet pár hónapja, amikor novemberben itt hagytuk, még minden a szavanna sárgás, barnás színeiben pompázott. A rövid, kéthetes eső meghozta a nagy változást: mára benépesült a táj. A növényevők, és ragadozók sokasága lepi el a vidéket.

Ősz végén is hasonló vadbőséget figyelhettünk meg északon, a Masai Mara szavannája és a Mara folyó körüli legelőkön. Csak ott addigra kiaszott és száraz volt a táj. A vadak készülődtek, sőt egyesek ösztönüktől vezérelten már el is indultak a Nagy Vándorlásra. Ami nem egy kirándulás, hanem fennmaradásuk fokmérője, életük és haláluk. Sorsuk a végzetük.

Kora hajnalban, napkelte előtt indultunk megfigyelni és fényképezni a vadakat. A kis hegy tetején húzódó nagyon színvonalas szállásunk közelében ezernyi állatot figyelhetünk meg.

A távolban egy hőlégballon utasai éppen ellebegtek fölöttük, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a fehérszakállú gnúk csordái hosszú sorokban rendeződnek. Elől a rangidős vezérbika, mögötte a „nyája”, és körülöttük zebrák sokasága bámul a hadrendbe fejlődött „rokonokra”.

Aztán kicsit feledésbe is merült ez a kép, mert legördültünk a lapos szavannára. A vadőrök és egyben a terepjárókat vezető kísérőink állandó kapcsolatban vannak egymással. A hírek gyorsan terjednek, amikor nagyvadat, vagy ragadozót látnak. Így jutunk mi a Mara folyó egyik kanyarulatához, ahol az éjszakai legelőkről visszatért vízilovakat pillantunk meg a dagonyában. Közben, talán már nem, vagy még nem éhes oroszlánok sétálnak ki a száraz fűből. Egy kisebb család, felnőtt nőstényei és pár fiatal, köztük kettő hím, akiknek a nyakukon végigfutó sörték jelzik a nembeli hovatartozásukat. Annyira fiatalok, hogy még pettyes a bundájuk. No, meg érdeklődőek, mert egészen az autókig jönnek. Aztán látva, hogy a préda páncélba öltözött, ugyanolyan lezserséggel besétálnak a lófű – eszpartófű – vagyis a szavanna füves bozótosába.

Zsiráfok, Thomson gazellák, impalák és kígyász keselyűk mind a fényképezőgépeink zsákmányai lettek már, amikor befordulunk egy sík terepre a Mara folyó gázlója irányába. Megdöbbentő az elénk tárulkozó kép! Gnúk százai, és zebrák tömege rohan velünk szemben. Aki ilyet még nem látott, ő talán az autó menedékében is az ülés alá bújik. Képtelenségnek tűnik, hogy szembe haladjunk ezzel a száguldó állatsereglettel. De megtörtént, mert a tapasztalt sofőrünk az autójával kettészeli a csordát. Olyan gyorsan történik mindez, hogy fényképezni sincsen időnk! Tovább tartott leírni, mint ahogy a valóságban pörögtek az események. Ami a folyóparton ránk várt, az pedig maga a meglepetés. Három nőstényoroszlán vadászik a folyóból kikecmergő patásokra. Az egyikük már lesújtott egy gnúra, aki élettelenül fekszik a közelben. A másik nőstény éppen a haláltusájában fekvő gnú nyakát szorítja. Pár pillanat elteltével bevégeztetett. Az oroszlán felállt, végignyalta a gnú küzdelemtől verejtékes, izzadtan sós orrát, majd újra a lesbe húzódva szemlélte a túlpartot.

Aki természetfilmet akar készíteni és hetekig, napokig várakozik, ő sem kap tökéletesebb jelenetet, mint ennek a reggelnek az életképei. A túlparton gnúk és zebrák ezrei várakoznak az átkelésre. Tőlünk pár méterre pedig az oroszlánok szélesre tárt állkapcsokkal várják az átkelőket. Egy kisebb csapat nekilódul és a meredek parton felküzdve magukat, nekilódulnak a nyílt szavannának. Az egyik nőstényoroszlán is próbálkozik, de a vágtató tömegbe nem meri magát belevetni, így a szélén csap rá egy gnú bikára. De sikertelenül, mert a vágtató csorda sebessége nagyobb, mint az ő gyorsulása. Lemaradt, és visszasétál a parti rejtekébe, ahol ő is hallja a megrémült zebrák „ugatás” szerű hangját. Így hívják ők egymást, így jelez anya a gyermekének és ez a hangja a rémülettől reszkető csordának is. Vajon átjutnak-e, és ki lesz, aki tovább él, és ki marad főfogás az oroszlánok lakomáján? Minderre most reggel nem kaptunk választ, mert a patások visszavonulót fújtak.

Közben újabb esemény köti le a tekintetünket. A felénk eső folyópart mentén egy közel 5 m-es krokodil szorítja a víz alá áldozatát, egy gnú tehenet. Ahogy figyelem a termetét, vemhes lehet. Valószínű, hogy a meredek partra így már nehezebben tudott felkapaszkodni, miközben a krokodil már kiszemelte őt egy nagyobb lakomára. Több nagytestű hüllő is feléjük tart, pedig szerintem a zsákmányt ejtő krokodil senkit sem hívott meg reggelire. Ugyanis a Serengeti gnúi és a patás állatok java része május végén, június elején párzik. A megtermékenyülés időszaka nagyban függ az éppen aktuális telihold állásával. Az áprilisban a „nyugati átjáró” irányába vándorló állatok génjeiben rejtőzik ez a rejtett ösztön, amit aktuális pillanatban hívnak elő. A másik megkapó állapot az, amikor a „vándorlást elindító szóra” várnak. Amely nem más, mint az a sugallat, amit a távolban gomolygó felhőkből érkező első villámcsapással és mennydörgéssel érkezik el hozzájuk. Ez a folyamat zajlik évről évre egy kideríthetetlen időtávlattól számítottan napjainkig.

A hőség is nagyobb lett. Az oroszlánok – hárman – pedig beérték reggelire a két gnúval. Mi pedig a délután hűvösében folytattuk a kalandok gyűjtését. Addig is a szállásunkként szolgáló magaslatról figyeltük a több száz hektáros területen gyülekező és sorakozó újabb gnú „hadoszlopokat”. A közeli dagonya mentén zsiráf legelészik, senkitől sem háborgatottan. Már délibábos a vidék - legalábbis a fejünkben - de nem tudunk elszakadni az elénk tárulkozó képtől. A jelek szerint e sokadalmat káosz jellemzi, ám a vándorlásra készülő állatok jól szervezett közel 100 egyedből álló csoportokba szerveződnek. A gnú bika még oldalra is kivág, hogy végigtekintsen a csapat tagjain, aztán lassan vonulnak a folyó irányába.

A Nagy Vándorlásban érintett vadak becsült számadatai:

Gnú 1.3 millió, zebra 200 ezer, Thomson gazella 350 ezer, Jávor antilop 12 ezer, Topi antilop 95 ezer, impala 75 ezer, kafferbivaly45 ezer, Grant gazella 25 ezer, zsiráf 10 ezer, varacskosdisznó 7500, elefánt 2000.

A késő délutáni vadlesünk már nem sikeredett olyan bőségesre, mint amit reggel átéltünk. Az első élmény egy magányos fekete orrszarvú. Meg is lepődtünk, mert a Ngorongoro kráteren kívül ők főleg a Nakuru Nemzeti Parkra jellemzőek. Talán sértődöttségében, vagy mert nagyobbak voltunk, – többen, az biztos – egy sűrű bozótosba siet, ahonnét mi már nem vagyunk képesek előcsalogatni. Laci barátomnak volt rá pár ötlete, de senki sem vállalta! (Annak idején az oroszlánfalkánál is volt „tanulmányi” kísérlet és kísértés, hogy a terepjáró ajtaját csak kicsit is kinyitva, hogyan reagál az állatok királya? Annyit megtapasztaltam, hogy érezte, látta, amint a páncélos vitéz lábát kiteszi, ő pedig a fogát hegyezi. Senki, soh, sehol meg ne próbálja kísérteni az ősvadont! – tapasztalatból mondom.) Sokáig nem maradtunk, mert készülnünk is kellett. Másnap folytattuk „porral áztatott” utunkat a Viktória-tó keleti szegélye mentéig, a Serengeti vadvilágába. Kisebb zápor fogadott bennünket a Grumeti közelében, ahol már gnúk százezrei legeltek békésen a zebrák, zsiráfok és keselyűk társaságában.

Gepárdkalandok a Serengetiben

Reggelit követően tízóraira sok mindent elképzel az utazó, még akkor is, ha az idejét a szavannán tölti. Nekünk más adatott meg: önfeledten fürdőző zebrák és elefántok, kafferbivalyokat fogyasztó oroszlánfalkák, gazellát és nyulat ejtő gepárdok, sakálpapa oktatásba illő kiképzése fiai számára, kafferbivalyok élve-halva, gazellák békében és üldözöttként, varacskos disznók, akik a hiénát is megugrasztják, vízilovak tucatjai a dagonyában, és a zebrát a fára felcipelő leopárd. Nos, ki az, aki ebben a rengetegben csak kettő napot tölt itt, és többre vágyik? Mert őneki a Serengeti valószínű, hogy még több kalandot rejteget! De ne legyünk telhetetlenek!

A szúnyog és légymentes, dombtetőn lévő szállásunkról nyugat felé indultunk. A kisebb folyók vízében hűsölő vízilovak és krokodilok alig láthatóak számunkra. Vissza is fordulunk, amikor érkezik a hír, hogy egy oroszlánfalka kaffert ejtett. Amire odaérünk, a termetes hím már lakmározik. Nagyokat hasít a tetem hátsójából, miközben a nőstények és a kicsik illő módon kivárják a sorukat. Így is történik. A falkavezér hamar jóllakott, és átengedte a bivalyt a soron következőknek. Láthatóan mindenki ismeri a rangbéli hovatartozását, mert vannak nagyon fiatal egyedek, amelyek ki sem mozdulnak a fák hűvöséből. Mi azért tovább állunk, hogy újabb élményeket keressünk. Meg is kapjuk jutalmunkat. Önfeledten fürdőző, de néha talán tőlünk, vagy az ösztönükben rejlő jelzőrendszertől megriadó zebrákat fényképezünk egy kis patak kanyarulatában. A közelben kafferok legelnek. Az egyik hátán pásztorgém, a másikén nyűvágó végzi tisztogató munkáját: nagy az összhang és a harmónia – nem először találkoztak. A forró delet mi is fedél alatt töltjük. Délután egy nagyobb, nyílt szavanna vidékre térünk rá. Alig pár száz méter megtételét követően egy sakálcsalád mindennapjaiba tévedünk be. Aztán kiderül, hogy ügyességi próbatétel zajlik teadélután helyett a sakál családnál. A sakálpapa fogott egy rágcsálót, amit ügyesen elrejtett, mert közben a kis tanoncoknak márt a fájt foguk rá. De ki lesz a legügyesebb, és meg tudja-e tartani? Az egyik, valóban ravasznak látszó fiatal hím megtalálta. Erre elkezdődött az üldözés. Persze, hogy a többieknek már könnyebb lenne tőle elvenni, ha megfognák! De nem így történt, mert közben a hím is elrejtette egy kis üregben, amit a többiek hiába kerestek. Nagy volt a szaladgálás, érdeklődés, de siker nem koronázta. Míg végül is egy üres pillanatban a jogos birtokos felkapta, és a távolba szaladt a nagy zsákmánnyal. Aminek tanúi lehettünk, azt egy mondatba lehet sűríteni: szelekció, vagyis kiválasztódás. Csak a legrátermettebb marad fönn, és fog majd utódokat nemzeni!

A szabadban tervezett ebédünk elfogyasztása előtt még felkanyarodtunk egy kis dombvonulat felé. Közben arra lettünk figyelmesek, hogy tőlünk jobbra egy fáról zsiráf lábak lógnak lefelé. Fölöttük pedig kényelmesen nyújtózkodó leopárd figyelt. Úgy döntött, hogy ha már felzavartuk, akkor körbe is tekint. Könnyed ugrással lent termett a fűben, ahonnét viszont nem óhajtott elmozdulni. Annyira nem voltunk közel, hogy rálássunk az előtte lévő kis térségre, de lehetséges, hogy ott is egy elejtett préda teteme feküdt, amit majd idővel fel akar tornászni a fára.

A leopárdunk után alig haladtunk pár percet, amikor egy kis akácia előtt mozdulatlanságba merevedett gepárdot pillantottunk meg. A fa mögött pedig egy minden idegrezdülésével figyelő Thomson gazella állt. A percek teltek, és a gepárd is percenként lépett előre egyet. Aztán amikor már eléggé közelinek érezte a pillanatot, kiugrasztotta a gazellát a fa árnyékából. Az üldözés nem tartott sokáig. A közel négyszáz métert számos cikk-cakkal együtt tíz másodperc közeli idővel teljesítették. Az üldözéshez hozzá kell tenni, hogy a gepárd nem egyedül vadászott. Amikor ő az indulási helyének megfelelő irányba visszaterelte a gazellát, akkor ugrott fel, és vágta el az útját egy nagyobb fa tövében megbújó társa. Mis már csak a porfelleget láttuk, amikor a gazellát elejtették. Közben a majd nevető harmadikra lettünk figyelmesek! Egy hiéna baktatott jellegzetes testtartásával a gepárdok felé. El is kergette őket. Hiába voltak ketten, tudott, hogy a gepárd, féltve önmagát bárminemű sérüléstől – ami az életébe kerülhet, mert elveszíti legfőbb fegyverét, a gyorsaságát – átengedte a zsákmányt, a mindenkit kinevető hiénának.

Amit megtapasztaltunk, az tömören a vadon szava, és a vadon törvénye volt.

Láttunk még számos, egy-két hímből és számos nőstényből álló oroszlánfalkát. Közülük egy távoli párt éppen a párzási aktus pillanatában kaptunk el. Az oroszlánoknál nincsen külön párzási időszak. Az első hím, aki találkozik a tüzelő nősténnyel, végig mellette marad.  A párzás csak pár percig tart, de egy napon belül akár negyven, ötven alkalommal ismétlődhet! Mindaddig tart, amíg a nőstény be nem fejezi a tüzelést, ami általában ötnapos periódus. A megtermékenyülés ennek ellenére sem biztos. A teljes párzás befejeztével a hím jobb, ha nagyon gyorsan elvonul, ugyanis a nőstény, gondolkodás nélkül rátámad.  (Az oroszlánok mellett csak az orrszarvú képes még ilyen „férfierővel” bírni!) Egy zsombékos, vizes terület mellett, az oroszlánkölyköt szoptató nőstényt, és társait figyelhettük meg. A kör közepére tévedtünk, mert ahogy körbe tekintettünk, minden oldalról figyelő szempárok meredtek ránk.

Az élményeket követően, már nem számítottunk nagyobb eseményekre, amikor már szinte a szállásra menet, egy lakmározó oroszlánfalkát láttunk meg, élükön a kaffert fogyasztó termetes hímmel. A közeli ivóhelyen viszont két gepárd osztozkodott. Aztán mindketten elindultak az autóink mellett a lenyugvó nap irányába. Mi csak a kecses, nemes mozgásukat figyeltük, amikor a hozzánk közelebb lévő egy nyulat ugrasztott fel. Az események villámgyorsan pörögtek. A párlépéssel hátrébb lévő gepárd is azonnal felgyorsult. A nyúl menekülni igyekezett a csapdából, de hiába volt minden erőfeszítése. Két, ilyen gyorsuló-bajnok előle nem menekülhetett. (A gepárd 3-4 másodperc alatt gyorsul fel 90-100 km/ órás sebességre.) A gepárdok ezt követően egymással szemben, fekvő állapotban, a nyúl két végétől kezdtek lakmározni. Ahogy az orruk majdhogynem összeért, kisebb morgásba fordult az uzsonna, de a tőlünk jobb kézre eső engedett. Miért történt mindez ilyen barátságosan? Elárulom: testvérek voltak. Amint majd külön válnak, és önállóan a saját családjukat kell eltartaniuk, akkor már az erősebbé lesz nemcsak az utolsó falat, hanem a teljes préda.

A Ngorongoro paradicsomi vadvilága

A 20 km átmérőjű óriáskráter 25000 ezer vadnak ad otthont 260 négyzetkilométeren. Ők alig, vagy nem vándorolnak, mert szinte semmi értelme nincsen. A kráterperemről lecsorgó víz, és a magasabb páratartalom állandó túlélési lehetőséget biztosít a vadaknak. A ragadozók csak 1%-ban képviseltetik magukat, amelyek között az oroszlánokból legfeljebb 60 egyedből álló falkák vadásznak a patásokra. Az állattartó, bevándorolt maszájokat már rég kitelepítették innét, hogy a felnőtté válásuk jelét és dicsőségét az oroszlánvadászatot is feladják. Valamint a háziállataik által okozott marhavészek se tizedeljék a vadállományt. Mára békés, egyedi a kráter lakóinak az élete a külső szemlélődő számára. A maszájokat pedig a külső perem menti falvakban látogathatjuk meg. Az iskolai előkészítő is hatásosan működik, amikor betekintünk az összevont osztály három és hat év közötti nebulóihoz. Kántálva olvassák az ABC-t és a számokat, majd a kapott ajándékokat örömmel kapkodják el tőlünk.

A dr. Nagy Endre farm és állatmenhely a Meru vulkán tövében

A Meru vulkán tövében található Game Lodge-ba nem véletlenszerűen érkeztünk. Hazánkban jól ismert Afrika Múzeum és Park alapítója munkásságát elevenítjük fel az egykoron Usa River-nek nevezett farmon és állatmenhelyen. A hazáját elhagyni kényszerült, és nem kevés veszélyt felvállaló dr. Nagy Endre Németországból érkezett ide először még az ötvenes években. Az Ernest Hemingwaytől vásárolt első sárga terepjáróján megtett vadászatok mellett szívesen fotózott, és utazott. Kelet-Afrikában elsőként kidolgozta a vadgazdálkodás rendszerét, amelyből az akkori szocialista kormányzatunk érthetetlen módon semmit sem hasznosított. Csak a Budapesti Vadászati Világkiállítás növelte országunk, és a vele Bandi bácsi hírét. Ismertem őt még a nyolcvanas évek végéről, kilencvenes évek elejéről, még abból az időből, amikor fogalmam sem volt egyediségéről, ill. arról sem, hogy az egyik legnépszerűbb európaiként számon tartott Arushában. A Balatonedericsen működő állatparknak köszönhetően szerencsére ma már Magyarországon is sokan ismerik a nevét. Tanzániában szinte minden vadőr és Arusha lakója tudja, ki ő. Őneki is köszönhető, hogy létrejött a Meru Nemzeti Park. Ő volt az, aki oroszlánokat telepített vissza a hegyhez, jóllehet az ember közelsége miatt később feladták a tervet. A ragadozók újra a Serengeti lakói lehettek. Próbálkoztak keleti, vagyis ezüsthátú gorillák betelepítésével is a trópusi és szubtrópusi erdőségekbe. Ám a hegyvidéki klíma túl hűvösnek bizonyult számukra.

A barátságos gorillák így visszautazhattak Ugandába, míg Bandi bácsinak volt ideje, hogy minden erejével támogassa a Serengeti Nemzeti Park létrejöttét. Közben királyi párokat, világhírességeket fogadott, és ápolta a magyar kapcsolatokat.

Az egykori farm ma igazi luxus pihenőhely, pazar szállásokkal, kitűnő konyhával kis Bandi és Marc irányítása alatt zebrák, tarajos sülök, krokodil és flamingók társaságában. A Damaszkin Arzén, Kittenberger Kálmán, vagy Széchenyi Zsigmond nyomdokain járó vadász egykori háza is megtekinthető: kövessük a dr. Andreas von Nagy feliratot.

Búcsú Afrikától, gyalogtúrával a Kilimandzsárón

Az utazásunk mindenben „előkelő” volt, de ez alatt nem az ellátásunkat kell csak érteni, hanem mindazt, amit a természet bőséges terítéke kínált nekünk. Nagy izgalommal készültünk a Kilimandzsáró 2740 m-ig, ill. a 3000 m-en lévő kráterig történő meghódítására. (Eredetileg Zanzibár is a terv része volt novemberben. Ám csak február elején jutottuk el a fűszereiről, a Seychelle – szigeteki, matuzsálem korú óriásteknősökről, és a nagy felfedezők időszakos otthonául szolgáló trópusi szigetre az Indiai – óceánban.) A Marangu kaputól indultunk a Mandara kunyhóig. Volt, aki a hegyre tekintés pillanatában feladta a gyalogutat, volt, aki pár száz méter megtétele után fordult vissza. De megérte a fáradtság mindazoknak, akik kitartottunk. Itt természetesen még nem tapasztalható a magashegyi betegség. (Tapasztalt hegyi vezetőkkel a csúcshódítás, majd a visszaút 6 nap alatt teljesíthető nagyon jó fizikai állapotban. Az első próbálkozók, vagy a magashegyi viszonyokra érzékenyek számára teljes napi akklimatizációs idő a harmadik napon a Horombo kunyhónál, 3720 m magasságban történik. Ugyanis a magashegyi betegség jelentkezése, vagy súlyosbodása esetén nem szabad folytatni az utat! A teljes út hossza oda-vissza több mint 50 km, ami 28-30 órányi aktív gyaloglásnak felel meg. A kiindulási pont, a Marangu Kapu 1890 m magasan található.) A regisztrációt követően szuahéli nyelven csacsogó csomaghordók társaságában indultunk el a nagy kövekben és gyökerekben gazdag hegyi ösvényen.

(A szuahéli nem igazi etnikai népcsoport, hanem sok alcsoportból áll. A szuahéli nyelv Kelet - Afrika latinja. Mert a törzsi sokszínűségben szükség volt egy közvetítő nyelvre.)  Megérte a kimerítő 3 órás gyaloglás felfelé, majd a 2 órányi könnyed út vissza. (A hazarepülésünk napján történő „hegymászás” az oka, hogy erőltetett iramban történt a gyalogtúra, ami rendes körülmények között, kényelmesebben oda-vissza 7-8 óra alatt teljesíthető. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a személyesen átélt tapasztalataink alapján senki se induljon el a Kilimandzsáróra, mielőtt nem kérte ki orvosa, és tapasztalt hegyi vezető véleményét!)

Többen kimerülten, de egyedi élménnyel fűszerezetten tekintettek a hegyóriás 5895 m magas, friss hóval fedett Uhuru csúcsára. Az őslakók szerinti Ezüstmezőt, az első európaiként elérő Teleki Sámuel talán csalódottabb lehetett, amikor vissza kellett fordulnia messze a hóhatár fölötti területről az 5310 m megtétele után 1888-ban. Ám mi nem hódítási vággyal érkeztünk, csak testközelből óhajtottuk megízlelni az Egyenlítő afrikai iránytűjét, a világ legmagasabb szabadon álló hegyét a Kilimandzsárót.

Monos János